Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Cselényi László: önmagáért beszél), inkább egyéb problémáiról szólnék a falunak és a vidéknek, hisz egy ilyen nyolc-tízórás ücsörgés-lakodalmaskodás épp elég teret ád a gondolatoknak. Merthogy: a több mint száz vendégnek, szégyen ide, szégyen oda, én bizony már jó, ha az egynegyedét ismerem. Vagy annyit sem. A sorjázó újabb nemzedékek miatt természetesen, ami érthető, de nemcsak emiatt. Ez az én falum, Gömörpanyit, amint arról már másutt beszámoltam, egy különlegesen megkevert falu. Voltaképpen csöppben tengerként tükrözi nemcsak a felvidéki, de az egész Kárpát-medencei magyarságot is. Miért? 1947-ben, ahogy már megírtam, kb. negyven családot toloncoltak át Magyarországra (nem szólva a Csehországba elhurcoltakról, mert azok lassan csak visszaszivárogtak, ellentétben a Magyarországra áttelepítettekkel), köztük nagyanyámat, keresztszüleimet. S persze ugyanennyit telepítettek be Magyar- országról. Ami a családok számát illeti, az kb. kiegyenlítette egymást már akkor, negyvenhétben is. De ami a családtagok számát illeti, az, gyanítom inkább, mint tudom, már akkor sem volt egy az egyhez. Hisz a mi magyarjaink már akkor is inkább egykéztek. Ellenben a főleg a Mátrából áttelepültek nagyon is szaporák voltak, sok család nyolc-tíz gyerekkel jött át, de a többi is legalább négy-öttel. Úgyhogy a kényes egyensúly már az első pillanatokban megingott, nem szólva az elkövetkező évekről, évtizedekről. Hisz a szaporodási arány ezek után is ugyanezt az ábrát mutatja. Vagyis: az őslakosok egy, maximum két gyerekkel szaporodtak, a betelepedettek öt-hat-hét-nyolccal. Aki nem jártas a felsőbb matematikában, az is könnyen kiszámolhatja, mit jelent ez ötvenesztendős „horizontban”, ahogy mostanában szeretik nevezni. Nem egészen azt persze, amint történetesen épp Gömör kapcsán, az ottani cigánysággal kapcsolatban már évtizedekkel előbb kiszámítottam. Azt ti., hogy ha egy nemzedék alatt a nem cigányok két gyerekkel szaporodnak, a cigányok ellenben tízzel, akkor ez a második nemzedék alatt négy a százhoz, a harmadik alatt tizenhat az ezerhez... tovább már nem tudtam számolni. A valóság, hála istennek, nem teljesen igazolta pesszimista prognózisomat, de azért volt az egész költői matematikának, ma tisztán látható, valóságmagva is. Ami pedig a magyar falvakba betelepültek s az őslakosok szaporodási arányát illeti, s nemcsak Gömörpanyiton természetesen, hanem az egész Kárpát-medencében, s főleg Erdélyben meg a Vajdaságban, hát ha nem is olyan arányban, mint az előző példánk mutatja, de mégiscsak van valóságmagva ennek a matematikának is. Ráadásul, hogy visszatérjek a panyiti lakodalomra: nemcsak az őslakosok s a betelepültek problémájáról van szó. Hanem magukról az őslakosokról is. Mert igaz, hogy a betelepültek között is akad újonnan néhány egykéző, de az őslakosok között bizony fehér holló a sok gyerek. Márpedig a történelem mozgása, tudjuk, ezzel mérhető. S ki sem kell lépnem e falusi lakodalomból, itt van előttem, kőbe véshetően bizonyítva, hogy nem badarságokról szólok. Mert nézzük csak: A menyasszony unokaöcsémnek a lánya. Anyai nagyanyámnak, Benko „mamának” még ugyan négy gyereke volt, ám kettő már csecsemőkorban elhunyt, egyszerre szinte az első világháborúban elesett Benko nagyapával, akit én természetesen, de még a lánya, anyám s fia, Pista „bátya”, a menyasszony apai nagyapja sem ismerhettek. De a Benko fiák még ketten voltak. Ellenben nekik már, legalábbis eddig, csak egy fiú utóduk van. A másik
