Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Ferdinandy György: Újgazdagok (novella)
Újgazdagok asszony beteglátogató volt, a férfi egy biztosítónál dolgozott. Ott laktak a tanya közelében, felújították a téren a paplakot. Mind a kettőnek nyitott sportkocsija volt, hajnalban úgy lőttek ki a plébánia épületéből, mint fészkükből a darazsak. A faluban már alig százan laktak ezekben az időkben. A házak omladoztak, a kerteket benőtte a gaz. De ezek itt akarták megszedni magukat. Valami turistakomplexumról álmodoztak, egymás után felvásárolták a gazdátlanul maradt romokat. Clo pedig, mondanom se kell, velük álmodozott. Kigyomlálta, felvirágozta az udvart, a kerekes kút káváját befödette, és nagy, fonott kosarakban tárolta rajta a muskátlikat. — Ha ezt meglátják — sóhajtotta elégedetten —, a szájuk is tátva marad! Márminthogy a turistáknak. Mert amint beindul a vállalkozás, özönteli fognak az északiak. Legfőképpen a hollandokra számítottak, hogy miért pont rájuk, arra ma már nem emlékszem pontosan. Ráhagytam. A nőknek mindig van valami bolondériájuk. Múlt az idő, a munka haladt. Már öreg ősz volt, a gyerekek már iskolába jártak, kezdtem én is megismerni a szomszédaimat. Gyalog jártam ki az iskolabuszhoz, egy idő után beinvitált egy-egy vén paraszt. Katekizmusra a kastélyba vitték a kisiskolásokat. Mert volt egy rozoga, pókhálós kastély is a településen. A hittanórákat a baronesse tartotta, egy szigorú, fehér kontyos öregasszony, akinek mindenki kezet csókolt a faluban. A báróékra ott, ahonnan én jöttem, azt mondták volna: hétszilvafások. Szilvafa ugyan már nem volt itt sem. De egy ilyen találó elnevezésnek hosszú élete van. — Magyarország! — sóhajtotta a báró. — Hát igen. Egy atyai felmenőm nekem is ott tanult. A grazi militárschuléban, — Tudja-e — kérdezte máskor —, hogy nem ön nálunk az egyetlen magyar? A másik, egy Urbán nevű ember, bányász volt. Azután, amikor a bányákat bezárták, és mindenki elment, ő maradt. A báró jól ismerte, a báró mindenkit ismert a faluban. — Érdekes ember. Látogassa meg! — biztatott. A jó hírt elújságoltam Clo barátainak — Urbán? Urbán... — Az öreg magyarról az asztal körül senki se tudott. Clónak egyéb gondja volt. A kőművesek elszámolták magukat, az udvar sarkába a közterületből is beépült egy darab. Mondom, összekovácsolt minket a munka. Lettek ugyan menet közben hajszálrepedések, de ki törődött az ilyesmivel! Nem vettük őket komolyan. Az első vihar egy semmiségen tört ki: a klumpáim miatt. A régi tanyából — ha más nem is — a háromszáz éves sár megmaradt. Én pedig vettem magamnak egy pár facipőt, amiből csak kilép az ember, miután keresztültocsogott az udvaron. Nem akarta, hogy a lábtörlő mellett hagyjam őket. Akárhol, de ne ott! Hogy ne röhögtessem ki magam. — Latyak mindig lesz! — próbáltam a lelkére beszélni. És hogy egy hizlaldában a facipők milyen praktikusak.
