Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Az első kör tanúul hívja érveihez, mint Krúdyt, Kazinczyt, miközben ilyen mondatokat ír róla: „Író még nem vezette félre kortársait és korát úgy, mint ő. Egy életen át hirdette, hogy minden a forma. S egy életen át hajszolta, tömte ebbe a ragyogó formába a tartalmat, a legemberibb »anyagot«... Nem utánozni akart, hanem utolérni.” Aki a történelemről vagy az írói mesterségről aforizmákat szeretne gyűjteni, üsse föl ezt a tanulmányt is, gazdag anyagot találhat benne. Egy Kosztolányit ábrázoló gondolatsorból emelek ki néhány mondatot: „Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Könyörtelen pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben” * Miért időzöm ennyit az első közéleti és esztétikai küzdelmeknél? Azért, mert ez volt a kezdet. Az eredetiség tűzpróbája. A Pusztulás nyomán támadt történelmi, politikai, stílusbeli, mélylélektani viták és a Kosztolányival lefolytatott esztétikai összecsapás már nemcsak arról szólt, hogy egy fiatal író, milyen véletlenek összejátszása révén válhatott az irodalmi élet központi szereplőjévé, hanem arról, hogy amit képvisel, korszakos-e, mint amilyen három évtizeddel előbb a Nyugat-nemzedék jelentkezése volt, vagy csupán kazaltűz-e, amely után fekete hamu marad. A kérdésre Illyés a Puszták népével válaszolt, a Petőfi-könyvvel, a Magyarok című vallomásos, gondolati prózakötetével, amely Ady publicisztikai írásai és Németh László esszéi mellett a nemzeti önismeret mindmáig legfontosabb breviáriuma. Ide kell beillesztenem négy verseskötetét is: 1935-ben a Szálló egek alatt címűt, 1937-ben a Rend a romokbant, 1939-ben a Külön világban s 1940-ben pedig Összegyűjtött verseinek köteteit. Mennyiségben és minőségben is lenyűgöző termés. A különféle műfajú s tárgyú könyveiben Illyés annyi időszerű társadalmi és népsérelmi gondot, válaszra váró társadalmi kérdést halmozott föl, amennyi legutoljára Széchenyi őrülettel viaskodó fejében torlódott össze. A név nem a jó hangzás miatt fordult a toliam alá, hanem a két ember hasonló észjárása és lelki működése miatt, amelyet siker és félreértés, erőn felüli megszállottság és depresszió egyaránt alakított Németh László Széchenyiről írt utánozhatatlan esszé-regényében több helyen is foglalkozik arisztokrata és intellektuális hőse alakváltásaival, amelyek sose csak lelki újjászületésben fejeződtek ki, hanem új alkotásokban: hídépítésben, a Duna-gőzhajózás, a Játékszín megteremtésében, s így tovább. Egy helyütt ezt mondja a könyveket is író grófról: „A Lovakrul azt jelenti, hogy Széchenyi félretolta az önnön hamvaiban is gyönyörködni tudó irodalmárt Abba az útba vágott bele, amelyen az angol telivérek tulajdonságai messzebb viszik az embert, mint a bukott hős sóhaja” A metaforát könnyű megfejtenünk. Képes beszédével Németh László Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságára utal: a cselekvés tudatosságára. Az ember gondolatait legtökéletesebben a cselekedetei fejezik ki — Széchenyi életének ez a mondat lehetne a legjobb összefoglalása. Illyés ezzel az életcéllal megegyező gondolatot követ az irodalomban. Ezt vallja: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké.” Másutt a
