Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

évfordulót, hiszen annak idején Victor Hugó is írt verset Petőfihez, mint a világszabadságért síkraszálló költőhöz.

Hogy, hogy nem — ezt Illyés nálam jobban tudja —, a Sorbonne-on (ahol rendes hallgatóként tanultam, s alighanem Illyéssel együtt hallgattam Strowský, Raynaud és Hazard professzor előadásait a francia romantikáról) Petőfi- emlékünnepélyt rendeztek. Természetesen észrevettem a Sorbonne előcsarnokában kifüggesztett hirdetményt, és elmentem az ünnepségre.

Már nem tudom, ki rendezte a dolgot, bizonyára valamelyik akkori félhivatalos társaság. A díszelőadást a Horthy-rendszer hívének ismert Pekár Gyula tartotta. Jelentéktelen író, akitől semmit sem olvastam, s ez már magában véve is furcsa. (Danton című, 1920-ban írt drámáját szokták említeni.) De hát ő volt akkor a Petőfi Társaság elnöke, s nyilván ez tette alkalmassá az előadó szerepére. Nem rá voltam kíváncsi. A két francia költő érdekelt, akik Petőfit ünneplő költeményüket adták elő. Az egyik Maurice Rostand, a Cyrano és a Sasfiók hírneves szerzőjének fia volt, a másik Jean Sarment, aki néhány évvel később drámáival keltett feltűnést. Rostand nagy hévvel, fennhangon szavalt, Sarment halkan, visszafogottan. Pekár előadása, ez a közönséges hipernaciona- lista frázishalmaz egy, csak és kizárólag hazafias költőt állított a hallgatóság elé, teljességgel elsikkasztva azt a Petőfit, aki látnokként idézte fel a szociális forradalmat, zsarnokok leverését, a világszabadságot.

Unottan hallgattam Pekárt (tíz évvel később találkoztam vele a Pen Club budapesti kongresszusán). Egyszerre csak kiabálás tört ki a Sorbonne dísztermének karzatán.

— Reakciós... Ellenforradalmár... Beszéljen csak a Horthy-Magyarországon uralkodó fehérterrorról!... — hallatszott a teremben.

Zűrzavar támadt, a lárma nőttön nőtt, az előadás félbeszakadt, Pekár tétován hallgatott. Egy kis idő múlva folytatódott az előadás, de egészében véve sikerült a leleplezés.

Emlékszem, hogy cikket írtam az esetről a bratislavai Slovenský denník című lapba.

S így valahogy az ünnepség után, talán még bent a teremben vagy kint az előcsarnokban megismerkedtem Illyés Gyulával. Valamiféle ösztönös megérzés vezethetett mindkettőnket, talán az is, hogy kissé hasonlítottunk egymáshoz, feketék voltunk akkor mind a ketten, mint a csóka. Tudtam magyarul, ismertem a magyar irodalmat, ez elhárított köztünk minden akadályt.

Kiderült, hogy rajongásunk tárgya közös: a költészet. Akkor volt születőben második és harmadik könyvem, a Dunaj a Seina (Duna és Szajna), valamint a Hymny (Himnuszok) című.

Sétálgattunk a Luxembourg-kertben, és szemelvényeket mutattunk be egymásnak. Illyés ugyan nem tudott egyetlen szláv nyelven sem, de meg akarta ismerni a szlovák nyelv hangzását, ezért elszavaltam neki egy részletet a Balada o šedej budove (Ballada a szürke házról) című versemből. Figyelmesen hallgatta.

Vagy kétszer találkoztunk még a Quartier Latinban. Én akkoriban buzgón olvastam Romain Rolland-t, megismerkedtem Georges Duhamellal, Valéry verseit boncolgattam, s fölkeltette érdeklődésemet Claudel. Illyés haladottabb