Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL NEMESKÜRTY ISTVÁN Petőfi unokája A harmincas évek közepén, tíz-egynéhány éves koromban találkoztam először, olvasóként, Illyés Gyula műveivel. Bolondultam Petőfiért, úgy olvastam a népszerű kiadású, kicsit túlságosan is bőkezűen illusztrált verseskötetét, mint valami regényt. Szüleim minden hozzáférhető, Petőfiről szóló könyvet becserkésztek számomra. Harsányi Zsolt regényes életrajzától egy akkoriban megjelent tanulmányig. Ez a tanulmány volt Illyés Petőfi-élet- rajzának első változata. Csudálatosán megírt, lélekindító írás. Ettől kezdve számomra Illyés Petőfit jelentette, és azt, hogy tehát Petőfi ma is „érvényes”. Vigasztaló tudat, mert Petőfit annyira kisajátította a mindenkori hivatalosság, hogy egyre kevesebbeknek lehetett őszinte, bensőséges olvasmányélménye. Irodalmárkörökben ma sem hálás téma Petőfiért lelkesülni. Később is, valahányszor Illyés Gyula verseivel találkoztam, de még a Kora tavasz olvasásakor is, Petőfi képzett meg előttem. Volt a Könyvbarátok Szövetségének egy antológiája, Vajthó László szerkesztésében, a Mai Magyar Múzsa (1930). Ebben le volt rajzolva „Illyés Gyula János” — így szerepelt! —, és a rajz mellett egy lobogó indulatú verse: Nyerítve futnak a táj felett a felhők: Lángkarikás csattan, csillag göröngyökön Földörög egy szekér, fordul — felkiáltok, Verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm... (Növekvő szél) A versből áradó szilaj dac, Dózsa György emlegetése — Dózsa nevével is csak Petőfit olvasva találkozhatott az ember akkor, legalábbis mint hőssel, mint „azért is győztessel” — megint csak Petőfivel azonosította bennem Illyés Gyulát. Ma már tudom, hogy indulása nem ilyen egyértelműen petőfiánus. Mégis, meggyőződésem, hogy — ami a magyar irodalomtörténeti folytonosságot illeti — Illyés halhatatlan érdeme, hogy a század elején már-már reménytelenül kompromittált Petőfi-hagyományt egy Ady szellemében, de más hangon, megszakítatlanul sikerült folytatnia és átmentenie, költői indulatot, a poézis esztétikumát és a nyíltan politikai irányzatvállalást szerencsésen és hitelesen egyesítve a költészetben. Néhány éve a Puszták népe és az Ebéd a kastélyban megfilmesítését tervezve, gyanakodva kapta föl a fejét, amikor hozzá fűződő „petőfis” élményeimet és véleményemet említettem. Fürkészve, kicsit hunyorítva nézett: nem gúnyolódom-e? Szólítatlan is válaszoltam, hogy én ezt komolyan gondolom. — Hát írd meg! — felelte, s aztán másra terelődött a szó. Most megírtam. Ezzel tisztelgek emléke előtt. Tisztelgek, mert Illyés Gyulát siratni szinte nem is ildomos. Korszakokon átívelő, teljes életet élt, személyében is folytonosságot teremtve a magyar költészet múltjából a jövő felé. (Élet és Irodalom, 1983■ ápr. 22.)
