Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)

KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL

gazdagság magafelmutatása. Más költők kezdettől többösztönűek. Nem mondhatják: én ezt keresem, mert amazt is keresik. Ez a többféle hang azonban gyakran elütő stílusokba tagolja lírájukat. A költő nemcsak több ösztönű, de többféle is marad, aszerint hogy melyik versösztönét oldozza fel. A Babits-líra ilyen több stílusúan indul. Izgató látni, hogy robbantja, hogy darálja a költő az ő különböző stílusait, míg végre az egyénisége örvényiben szétőrlött formák törmeléke fölött a sok ösztönű Babits-líra szorosabb egységét megteremtheti.

Vannak azonban áldott és szerencsés költők, akikben a többféle versigény tüstént közös medret talál. Úgy elégíthetik ki, hogy nem hullanak szét külön stílusokba. A lélek színváltó jellege játssza ki hol ezt, hol azt a színt: a képzelet összeszőttsége, a formák rugalmassága ugyanakkor nyit megszorítástalan skálát, amikor a líra stílegységét is biztosítja. Mily távolság a Salgó-szerű zuhatag versek, a népdalok s a Levél Arany Jánoshoz Petőfije közt, s mégis mennyire ugyanaz a három — minden stílusváltás nélkül ugyanaz. Ami Illyés verseiben először ütött meg, az a távol eső versösztönök spontán összehangoltsága volt.

*

Hogy rögzítsem ide e kötet egymással feleselő s mégis összesimuló szólamait? Ha kikapok két-három részletet: íme Illyés hangjai — bizonyára torzítottam. De mire megy a kritikus, aki nem torzít? Az ő művészete: úgy torzítani, hogy torzításai összege az igazság legyen.

Van Illyésnek néhány verse, amely után azt mondom: a népdal nem évülhet el. Szorító forma és feszítő képzelet heves hídállása mindig költőhöz méltó erőpróba lesz.

Szűzi tejjel teli Bögréje a holdnak,

Döntsétek fel úszó felhők,

Szomjasak a holtak.

Ha előbb szüleiek,

Betyár lettem volna,

Szegény-népek vadont búvó Koldus pártfogója.

Hang ez, mely a köteten át újra és újra visszatér. Sosem csúszik a népdalutánzatok együgyűségébe, mindig ott van egy jelző, hangsúly, kép, amely arra a szabadabb és tágabb lélekre utal, akinek ez a szűkösség pillanatnyi lemondás volt. A nagy erő játéka ez a kis hellyel. Nemes játék, amelyben Illyés Erdélyi rokona.

Csakhogy mindent inkább, mint ezekbe az önként vállalt korlátokba tartósan belényugodni! Ez nem a világ végéről visszatérő Erdélyi okos cellatisztelete. Illyésnek tér kell. Szereti a terjengősséget. Jogcím ez a terjengősség ugrásra, magaelengedésre, közvetlenségre. Van egy hangja, amely majdnem a prózáé, s mégis talán a legmesszebb áll a prózáétól.