Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula sodra. A Három Fűzfánál elmélyül a meder, néhány méteres mélységet vájt ki a felszín alatt gyorsuló sodra, a nyugodt és békésnek tűnő víztükör alattomos veszélyeket rejteget. Minden gyerek tudja a faluban, hogy az alig mozgó víztükör alatt a mélának tűnő víztömeg olyan mély, hogy a hórihorgas Varga Ernő sem érné el lábával a fenekét. Ma is emlékszem a borzongásra, a patak fölé hajló óriási fűz ráncos törzsének támaszkodva bámulom a veszélyeket rejtő, mozdulatlannak tűnő mélységet, s a sejtésbe beleremegek... A gulya legelője messzire nyúlik nyugat felé. Már-már a láthatár végéig ér, távolban fűzfák jelzik a végét. Ott kezdődik az Alsóirtás, a dél felé folyó Pilicke vágja ketté. A Három Fűzfa megannyi vén matuzsálem, a szüleim is ilyen hatalmasoknak és öregeknek ismerik gyerekkoruktól. Egyikük a víz fölé hajol, a másik kettő kissé távolabb áll a Perectől, alattuk delel a tehéncsorda. Délben ide tereli őket pihenni és kérődzni a tehenes, ahogy a gulyást nevezik Füzesnyéken. Delelőn áll a nap, az árnyékok megrövidülnek. A tehenek árnyékba húzódtak, sokan közülük lefeküdtek, fejüket fenn tartva, mellső lábukat maguk alá húzva pihennek és nyugodtan kérődznek. Sokuknak nem jut árnyék, lehorgasztott fővel állnak a napon. A hűvösbe húzódott a két puli, a fa tövében gubbasztó tehenes közelében hevernek. A férfi a Perec fölé hajló fűzfa tövénél ül és mereven bámulja a vizet. Néhány éve a nyolcéves kisfia a fánál a vízbe csúszott és belefúlt, a nádasnál találta meg, élettelenül. A legelő kiégettnek és kopárnak tűnik, az állatok aligha jóllakottak, farkukkal sűrűn legyezik magukat, a csorda szélén komor bika áll és egykedvűen bámul nyugat felé. Majd felszegi fejét és hunyorogva szemléli háremét... Delet már harangoztak, egy óra lehet. Derékig érő vízben pancsolunk. Úszni tanulunk, lustán locsoljuk és kergetjük egymást. Ha a kicsik a mély víz felé merészkednek, rájuk kiáltunk, visszaparancsoljuk őket. Gyere vissza, pacsmag, mert megverlek! Rájuk kell ijeszteni, hogy szót fogadjanak. Mi, nagyobbak felelünk értük. A patak túloldalán terül el a földünk, a Törökölés-dűlő. Szép nagy darab föld, három katasztrális hold terjedelmű. Ősszel búzát vetett bele apám, derékig érnek a súlyos, sűrű kalászok, erősen sárgulnak már és a fejük a föld felé konyul. Apámtól tudom, hogy nagyon jó talaj, kiváló termőföld a Törökölés. A Perec félkörbe fogja a táblát, a partját magas füzek árnyékolják, alul nádas bozót közt csillog a víz a kiszélesedű mederben. Onnan jönnek a cigányok. A búzatáblánk szélén tűnnek fel, két lány és három fiú. Lassan, kényelmesen jönnek a fűzfák alatt a híd felé. A Bence Ottó gyerekei. Ismerjük őket. Iboly és Hermin serdülő lányok, a fiúk kisebbek, Misi, Tóni és Béla. Szokásuk szerint érzéketlenül törtetnek a gabonatábla szélén, belegázolnak, letépik a kalászokat. Mi dolog ez?! Talán az övék az a föld...? — Cigányok... — kiáltok rájuk mérgesen —, az a mi földünk, hé! Tirhuljatok onnan, morék... letiporjátok a búzát! A búzánkat tiporjátok, semmirevalók...?! Megtanítlak kímélni a másét, büdösök...! Megállnak, felénk néznek, némán. Nem félnek tőlünk. Gyerekeknek tartanak. A lányok nagyobbak s Misi is idősebb, suhanc jószerével. Továbbindulnak, de megszólal Tóni, már akkor is izgága fickó, termetre hozzánk hasonló.
