Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Prágai Tamás: Erdőmester (elbeszélés)
száguldásvágyat idéz, amely nem Zoli, hanem az operatőr történetéből való.) A többi néző rosszindulatú pisszegésének engedve Zoli kitámolyog a sötét térből, és az alig valamivel világosabb Angéla körúton halad valamiféle bizonytalan cél — az erdőmesterálom — megfejtése, a tökéletes múltépítés felé. Az ugyanis most már nyilvánvaló, hogy múltját nem akarja, tehát az nincs is; de a múlttalansággal szemben mindinkább eluralkodó félelem mégis múltat akar — nem a saját múltját, ami megtörtént, hanem egy múltat, ami megtörténhetett volna. Ez a különbség nem lenne világos az erdőmester intése nélkül: szebb az ábrándként megvalósított való, mint a valóként megvalósított ábránd. Az ábránd édesebbnél édesebb gyümölcsszemekből áll össze az álomkamera előtt, most válik világossá, hogy miért olyan vastag az aszpik, és miért olyan erős, szilárd, villával csaknem áthatolhatatlan, mint egy ritka, kocsonyás mélytengeri állat bőre. Zoli erőfeszítése most már teljesen arra irányul, hogy a valót (múltjának megtörtént eseményeit) ábránddá alakítsa, vagyis mint vágyat, de be nem teljesült vágyat élje meg. Az álomkamera kezelője ezen a ponton ijed meg: ha ez az átlényegülés sikerül Zolinak, azaz megtörtént életének minden mozzanatára újból vágyni tud, félő, hogy teljességgel kilép abból a térből, ahol most öntudatlanul botorkál. Vagyis — ahogy számára megszűnik az eseményekben mérhető világ — ő is megszűnik az Angéla körúti esti forgataga számára létezőnek lenni. P. szerint a kamera „másik végén” (a képernyő előtt) szükségszerűen maszk képződik, valami jótékony plazma, amely a tévénéző arctalanságát fedi el: pirosas zselatin. Angéla felüvölt a képernyő előtt, mert a dél-kongói táncverseny szünetében az álomkamera közvetítése szivárog a műsortérbe, és egy üdítőital-reklám hátterében (valami otthomasnak elképzelt konyha falán, egy fali evőeszköztartóra helyezve) huszonnégy centiméter pengehosszúságú kést pillanthatni meg. Angéla mindkét kezével görcsösen az arcát borító piros zselatinba markol, és próbálja ezt a filozófus által valóságossá tett maszkot tíz ujjal letépni, a fájdalomtól száját üvöltés hagyja el. Ne feledjük, hogy kilenc óra közeledik, és mindjárt megáll az idő gyöngéd suhanása. Látni fogja, amint egy Angéla nevű nő hosszan és mélyen bevágja Zoli torkát az Angéla nevű presszóban az Angéla körúton Steve kamerája előtt, és már azt is tudja, hogy ugyanezt végig fogja nézni tíz órakor is, és minden egész órában, amikor az idő megáll. Tud Zoliról, aki az Angéla presszóban ül, és — ott szeretne lenni vele. Negyedfél milliárd néző szeretne ott lenni az Angéla presszóban abban a pillanatban, amikor a kés átvágja Zoli torkát, és valóban: az esemény után csakugyan megindul valamiféle zarándokjárás, amely hetek múltán csendesül csak el, és jótékonyan megnöveli a hely forgalmát. De lesznek látogatók, akiket a vérshow emléke később, akár évek múltán is besodor ide. Belépnek a helyiségbe, és a tapasztalt csaposlány azonnal tudni fogja, mit keresnek: azt az asztalt, ahol a kés átvágta Zoli torkát. A látogató szeme ugyanis kameraként pásztáz, azt a szöget keresi, ahonnét a tükör látható (ahogy a tévéközvetítés idején látszott, az operatőr ugyanis — ügyes trükkel — a gyilkosság visszáját, Zoli tarkóját is meg akarta mutatni), és csak akkor nyugszik meg, amikor a helyesnek vélt helyszínt megtalálta. Évekkel később egy leleményes — vagy talán lusta — csaposlány a kamera helyét a padlóra festett piros körrel, az Erdömester
