Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Pécsi Györgyi: Az értékállítás morálja

helyét, legalábbis erős hangsúlyeltolódás tapasztalható, s eme kortünetre Elek Tibornak is vannak antennái; lásd például a kitűnő Bárka folyóiratot vagy kritikusi munkásságát. De ő még a határon áll, s ez a kettős látás kifejezetten előnyös egy olyan, leginkább paradoxonokban megragadható életmű vizsgálatakor, mint Székely Jánosé. Elek Tibor a szellemi alaprajzra való tekintettel olykor ki-kiszól a dolgozatból: egyik vagy másik székelyi gondolat ma már nehezebben érthető, nem illeszthető a posztmodern fogalomrendszerbe, költészete az ezredvégről nézve koridegen, mintha Székely még utóéletében is opponálna a „modernséggel”.

Székely János háttal állt a jövőnek — ő a múltból építkezett (elsősorban a mítoszokból), mert világnézeti és morális okokból nem tudta és nem akarta elfogadni azt a valószínűsíthető jövőalternatívát, amit ma úgy nevezhetünk, hogy az elszemélytelenedés, a végezetes elidegenedés kora, s ehhez az ontikus önfeladáshoz nem kívánt partner lenni, elutasította. Vállalt műveiben és amennyire lehetett, hétköznapi magatartásában is végsőkig következetesen élte meg a kanti etikát; nemcsak bejelentette a költészet halálát, mint oly sokan a 20. század második felében, de csakugyan el is hallgatott költőként — s aztán írta tovább verses drámáit; történet nélküli regényeit, köztes műfajú esszéit, előadásra általa alkalmatlannak mondott könyvdrámáit.

Mindvégig konzervatív (klasszikus konzervatív) író volt és maradt, ugyanakkor kristálytisztán érzékelte és értelmezte a kort. Egyik utolsó képviselője a modernitás előtti világnak, a határon állt, tudatában volt, hogy az ember elvesztette fundamentumait, hogy „elszakadt vallási, metafizikai és transzcendens gyökereitől és ezért elveszett; minden cselekvése értelmetlen, abszurd, fölösleges lesz”, a kultúra nem a közösség és társadalom szabályozója, érvényét vesztette az erkölcsi rendszer. Könyörtelen éleslátással, a legenyhébb illúziótól mentesen kísérelte meg szemlélni az ember legújabb kori státusát, erejét és korlátait, ezért nem nosztalgiába fordult vagy heroizmusba csapott át (mint a konzervatívok és katasztrofisták közül nem kevesen), de kínos önfegyelemmel nem is a másik kínálkozó konzekvenciát vonta le, a dezillúzió radikalizmusát, hanem opponált — kitartott a süllyedő hajón, azaz, ahogy Elek Tibor fogalmaz, az értéktagadás és a nihilizmus helyett rendületlenül az értékállítás morálja, a jelentéskeresés és jelentésadás mellett voksolt.

Ugyancsak elvi és morális okok miatt utasított el mindennemű formai kísérletezést, tiltakozott az amúgy is fölbomlott hagyományos formák további formabontása, szétzilálása ellen, a líratörténeti forradalomról nem volt hajlandó tudomást sem venni, mert nem kísérletezni akart a nyelvvel, hanem kommunikálni. A klasszikus szépségeszmény, harmóniaelv, szellemi arisztokratizmus híve volt, a már nem létező egyetemes rendet a kifejezés pontosságával, fegyelmezettségével látta megragadhatónak. Tudatosan vállalta a formai konzervativizmust is, miközben az eredetileg filozófusnak készülő, filozófusi észjárású író az eszével fölismerte, hogy „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni”, „A költészet meghal, mert funkciót vesztett” — célja „nem az igazság, nem a szépség, nem a kifejezés, hanem az újszerűen strukturált emberi nyelv”. Elméletileg is megfogalmazta a klasszikus hagyomány méghaKÖNYVRŐL KÖNYVRE