Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Monostori Imre: A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században
KÖNYVRŐL KÖNYVRE (VENDÉGKRITIKA) Monostori Imre A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században BÍRÓ ZOLTÁN: KÉT NEMZEDÉK című kötetéről Bíró Zoltán e vállalkozása talán még azok számára is meglepetés, akik kötetről kötetre végigolvasták korábbi műveit. E szelíd meglepetésnek két oka is van. Az első természetesen az „ötlet” maga: az egyszemélyes irodalomtörténet megírásának — még ha az „csak” a 20. század első felét (időnként kétharmadát) öleli is fel, illetőleg „csak” a két nagy nemzedékkel foglalkozik is, azaz korántsem „mindenkivel” —, tehát a vállalkozásnak a nagysága. Másrészt a leírt irodalmi világnak valamiképpen mégis kibomló teljessége. Ez utóbbin azt értjük, hogy Bíró Zoltán ebben a gondolati szintézisnek szánt művében nagyfokú érzékenységet, befogadói sokszínűséget és esztétikai hajlékonyságot árul el. Korábban ugyanis azt láthattuk, hogy a szerző inkább a nemzeti sorsirodalmakra, sorsköltészetekre figyel, s kisebb affinitást tanúsít az ettől eltérő irányzatok, világképek, életutak, művek iránt. Holott persze az a természetes, hogy valaki egyforma örömmel és meggyőződéses tudással beszéljen — mondjuk — Babitsról és Illyésről, Kosztolányiról és Szabó Dezsőről, Veres Péterről és Szabó Lőrincről, Németh Lászlóról és József Attiláról (és így tovább). Azonban elszoktunk tőle. Nem mindennapos jelenség manapság ez az esztétikum- és gondolatközpontú irodalomtörténészi megközelítés, amely annak a vizsgálatát tekinti elsődleges feladatának, hogy az emberi érzések és gondolatok magas szintű esztétikai értékként is megragad- hatóan nyilvánulnak-e meg egy-egy műben (egy-egy életműben). Mert hiszen nincsen semmi más fontos az emberben, csakis az érzelmei és a gondolatai. Melyeket persze — kivétel nélkül, minden esetben — a „géneken” túl valamilyen emberi környezet, család, lakóközösség, nemzet, ország, „emberiség” befolyásol, színez, határoz meg. Nem létezik tehát külön (netán egymással szembeállítva) az úgynevezett „szabadságelvű” és az úgynevezett „közösségelvű” művészet, költészet, irodalom; csakis átmenetek, gyönyörű keveredések, színek, változatok, különböző „alesetek” vannak. Ezt is jól tudja Bíró Zoltán, s innen nézve a fentebb jelzett „meglepetésünk” egyik oka már el is oszlik, viszont erőteljesebben ötlik szemünkbe a másik: az önmagát egy ilyen „életveszélyes” munkára, vállalkozásra rászorító tudósi és persze magánemberi „virtus”. A feladatot ráadásul „nehezített terepen”, tanárként kellett teljesítenie: a tankönyvírás igényének és korlátjának megfelelve, s ez nagyobb fegyelemre ösztönöz ugyan, de másfelől némi egyszerűsítésre kényszerít.
