Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Paul Badde olvasom, hogy e könyv virtuóz szövegelemzéssel bebizonyítja, hogy az eredeti nem jiddisül íródott, hanem angolul, New Yorkban. A könyv, mint azt az előszó helyesen meg is jegyzi, „szellemi csemege”. Szerzője, a holland származású chicagói van Beeck professzor, egyike a német filozófus, Gadamer legjelentősebb tanítványainak. Lehetséges, hogy Zvi Kolitz ezt a könyvet sem olvasta soha? Van Beeck kutatásai szerint a jiddis változatot egy „ismeretlen fordító” készítette, majd felajánlotta közlésre Tel-Avivban. De ez még nem minden. Az illető fordító jelentős mértékben hozzá is írt a szöveghez. A tudós szavanként azonosítja és osztályozza a betoldásokat. Egyenként végignézem őket és megállapítom, hogy együttesen épp ezek jelentik e nagyszerű testamentum irodalmi csúcspontjait. Az érvelés megejtő. Nem válik ettől az egész valami még gyönyörűbb rejtéllyé? Olyan — szinte a bibliai értelemben vett szövegmágnessé, amely újabb és újabb átdolgozókat vonzott magához, s talán éppen ők tették hozzá a legjobb gondolatait? De bárhogy is történt, világos, hogy a tanulmány szerint 1946-os jiddis eredeti nem létezik. Miért nem mondta meg ezt nekem Zvi Kolitz? Otthonról azonnal felhívom van Beeck professzort, aki minden elképzelhető módon a segítségemre van: oknyomozó munkám során soha senki nem pazarolt még rám ennyi energiát. De a kérdést ő sem tudja megválaszolni. Mindenesetre tüstént küld a címemre egy ládára való bizonyító anyagot, közte angol, francia és spanyol fordításokat, és — amit most látok először — magát a jiddis szöveget, ahogy a tel-avivi Di Goldene Keyiben megjelent, valamint (ami számomra még fontosabb) annak latin betűs átiratát, ami lehetővé teszi, hogy lefordítsam magamnak a szöveget. A Buenos Aires-i telefontudakozó szerint nem létezik semmiféle „Yidishe Tsaytung” a város pedig hemzseg a Stoliar nevűektől, akiknek az apja egykor (talán) kiadta a lapot. A zsidó könyvtárak, Berlintől New Yorkig, szintén tehetetlenek: nincs se példányuk, se mikrofilmjük a hányatott sorsú újságból. Különösebb remény nélkül felhívom a Buenos Aires-i jezsuita főiskolát. Egy Oscar Lateur nevű atya jelentkezik. Nem, sajnos nem tud segíteni. Hogy is tudna? Ráadásul a jó embernek nyilván megvan a maga dolga. Mit tegyek? Be kell fejeznem a beszámolót a Zvi Kolitzcal való találkozásomról, mert a lapnál várják a cikket. 1993- március 12-ét írunk. Közeledik a varsói gettóiázadás évfordulója, amikorra cikkemnek meg kell jelennie. Reményvesztetten lapozgatom az újságokat, nézem a mai sebeket: Bosznia megerőszakolását, az Apokalipszis lovasainak rohamát Oroszország ellen, az erőszak halálos örvényét Palesztinában a zsidó húsvét előtt. Klaus bátyám napok óta a város másik végén fekvő kórházban van: haldoklik. Mindennap bemegyek meglátogatni, aztán vissza az íróasztalomhoz, ahol a jiddis eredetiből új német fordítást készítek. Egyszer csak megcsörren a faxgép, a henger zümmögni kezd. B-u-e-n-o-s A-i-r-e-s, ez látszik az első lapon, ahogy jön ki a gépből. Kuszán összeollózott héber betűs cikk, amiből egy kukkot sem értek. Csak a fejléc van latin betűkkel: „EL D1ARIO ISRAEL1TA — Miércoles 25 de Setiembre 1946.” Képtelen vagyok magát a szöveget elolvasni, ezért felhívom
