Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Zvi Kolitz belül). Ezt Anna Maria Jokltól tudtam meg, az Izraelbe kimenekült írónőtől, aki előbb fordított Zvi Kolitzot — méghozzá éppen Berlinben, 1954-ben, Dávid Kohan jiddis tudós segítségével —, és csak azután találta meg magát a szerzőt. A szöveg természetesen még mindig óriási jelentőséggel bírt Jokl asszony számára, amikor először felhívtam Jeruzsálemben 1992 decemberében. Régimódi cseh akcentusával elmondta, hogy nagyon is emlékszik, milyen keményen kellett dolgoznia annak idején, hogy valahogy nyomdaképessé tegye. „Szörnyen barokkos volt az a szöveg!” Bizony, ahol zavaróan érzelgős és barokkos volt, „át kellett dolgoznom, hogy elnyerje végső formáját”, tette hozzá első levelében. Majdnem háromnegyed órát beszéltünk, roppant alapossággal, ennek az ellentmondásos históriának minden elképzelhető részletéről, hogy hogyan találták meg először az írást. Biztos benne, hogy el se tudom képzelni, min ment keresztül ennek a szövegnek a kedvéért. Fantasztikus, hogy mit kellett kiállnia. Igen, szívesen lát a lakásán, hogy átnézzem az összes idevágó dokumentumot. Az egyetlen dolog, amit egy szóval sem mondott, az az, hogy Zvi Kolitz még él. Ezt csak hetekkel később említi, amikor tájékoztatom küszöbön álló New York-i utazásomról. Ó, nem mondta volna? Nem? Nahát, furcsa. Igen, persze hogy él. tudom meg végre. „Megállapodott, mondhatni konszolidált” lett, és ez a „világias életmód” az oka, hogy sajnos „rég elvesztette kreativitásának forrását.” Bármilyen új közzététel előtt épp ezért elengedhetetlen, hogy ő, Jokl asszony mindent újra elmagyarázzon nekem — részletesen, Jeruzsálemben. Máskülönben nem áll módjában engedélyezni az ő Joszl Rakover-szövegének újraközlését. Ez borzasztó fontos! Annyi minden múlik ezen. „Legyen óvatos!”, figyelmeztet. „Ez a história tele van csapdákkal. El tudja képzelni a támadásokat akkoriban? Kolizot durván megtámadták. De én mindig közbevetettem magam! Úgyhogy, kérem, semmi újabb ködösítés!” Átadjam az üdvözletét Mr. Kolitznak, ha meglátogatom? Üdvözletemet? Nem, nem, nem szükséges. „Milyen kár.” — „Jaj, tudja, ha egyszer vége, akkor vége.” Nyilvánvalóan valami súlyos nézeteltérés lappang mostanság az idős hölgy és Mr. Kolitz kapcsolatának mélyén és... „És nehogy azt higgye”, távoli hangja félbeszakítja gondolataimat, hogy ez valamiféle rosszul végződött szerelmi történet. Nem, nem, ez annál sokkal komolyabb dolog! Sokkal komolyabb! Köhög. Hangja recseg, mint egy öreg ajtó. „Honnan vette, amiről írt?" kérdezte Mr. Kolitztól első levelében, 1955-ben. „Ki maga voltaképpen? Az igazságot akarom: szélhámos vagy zseni?” Ekkorra Jokl már lefordította a szöveget, bár nem „Zvi Kolitz elbeszélése” gyanánt (hiszen amikor ezen dolgozott, még semmit sem tudott Kolitz szerzőségéről), hanem „Bizonyos Joszl Rakover testamentuma a varsói gettóból” megjelöléssel. „Ki vagyok voltaképpen?” Kolitz postafordultával válaszolt: „Zsidó vagyok, minden kisebbségi komplexus nélkül, és hiszek Istenben” — bár olyasmiket mondana Istennek, ha valaha találkozna vele, hogy annak égnek állna a haja tőle. De ha válaszolni akarunk arra a kérdésre, hogy honnan vette, amit ír, a születésénél kell kezdenünk. Zvi Kolitz 1919. december 14-én született Litvániában, Grodno és Kaunas
