Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)

Paul Badde

Zvi Kolitz

(Előző számunkban közöltük Zvi Kolitz megrendítő írását Joszl Rakover beszél az Istennel címmel. Most a vele készített beszélgetést közöljük.)

„Igen?” — Kicsit recsegős a vonal. — „Mr. Kolitz?” — „Igen,” — „Zvi Kolitz?”

— „Igen." — „Ön az, aki a Joszl RakovetX írta?” — „Igen.” Belém fagyott volna a szó? Apró kóhintést hallok a vonal túlsó végén, az Atlanti-óceán másik oldalán. „Kicsoda maga?”, kérdezi. Megmondom. Természetesen eljöhetek, meglátogathatom, bármikor. Megint hebegni-habogni kezdek.

Mindez évekkel ezelőtt történt. De amíg az eszemet tudom, soha nem fogom elfelejteni, hogyan ismertem meg Zvi Kolitzot.

Minden, amit addig tudtam róla, azt engedte feltételezni, hogy rég halott. Nem tudtam fellelni a nevét egyetlen levéltárban vagy címnyilvántartásban. „Add föl”, tanácsolta egy barátom. „Különben is, mi értelme volna megkeresni a szerzőt? Ez a szöveg messze túlnő a szerzőjén." Létezik ilyesmi? Akárhogy is, nem bírtam kiverni a fejemből, nem bírtam nem kutatni a nyomait. Nem hagyott nyugodni többé.

Megkérdeztem egy ismerősömet New Yorkban, ahol tudomásom szerint az ötvenes években lakott, hogy legalább meg tudná-e keresni a sírját Manhattan- ben vagy Brooklynban.

„Képtelenség!”, válaszolta az ismerős. „Egyébként is, ki a csuda volt ez a Zvi Kolitz?” De másnap elküldte a teljes címet: a telefonkönyvben találta meg, egy Dávid Kolitz (56. utca) és egy Nicholas Kolitz (87. utca) között: emberünk a Central Park déli felén lakik.

Hét nappal később már egymással szemben ültünk Zvi Kolitz lakásán. Rögtön feltűnt római orra, szájának vonala, aztán a szeme, aztán szálfaegyenes tartása, mihelyt fölállt és járkált. Csak sokkal később vettem észre, milyen törékeny csontú. Lentről, a Columbus Circle felől foszlányokban szűrődött fel az autódudák hangzavara. Zvi Kolitz csaknem elsüllyedt a brokáthuzatú karosszékben, ahonnan éber szemekkel vizslatott; feje fölött hófödte kelet-eu- rópai várost ábrázoló festmény függött. Gyakran találkoztam és beszélgettem vele ezután is, de a kezdet volt a kulcsa mindannak, ami később következett. A történet egyszer csak olyan könyvhöz kezdett hasonlítani, amiből felnézel és rájössz: belecsöppentél abba, amit olvasol, ott vagy az éppen forgatott lapokon, miközben ujjadat a könyvbe dugod, hogy el ne felejtsd, hol is tartottál.

Sosem hallottam ezeket a neveket, mielőtt egy barátom föl nem hívta rájuk a figyelmemet néhány hónappal korábban, 1992 őszén, pár nappal anyám halála után: Zvi Kolitz és Joszl Rakover, teremtő és teremtmény nevét egy