Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zirig Árpád: Zsóri (elbeszélés)

Zirig Árpád

Idáig jutottam az emlékképek pergetésében, mikor teljesen ösztönösen egy név szakadt föl belőlem:

— Zsóri!

A hatalmas embernek szinte elállt a lélegzete, s nagyon sok idő telt el, míg meg tudott szólalni.

— Igen, az vagyok, Zsóri Péter. De ezt ön honnan tudja? Engem... engem maga sehogy sem ismerhet.

— Én meg Kemény Péter vagyok — válaszoltam.

— Kemény Péter? Csak nem a Kemény Ignácnak a fia?

— De igen, Kemény Ignácnak a fia.

— Jézus Mária... Jézus Mária, hát lehetséges ez?! — Kitárta hatalmas karjait, és úgy magához ölelt, hogy gondom volt a levegővétellel. Fölemelt, körbepör- getett, és valami ősi táncot rögtönzött.

— Akkor te vagy az Öcsi — fogta most már tegezőre a szót.

— Én vagyok.

— Ez lehetetlen, teljesen lehetetlen, hogy még a nevemre is emlékszel. Ekkora voltál csak — mutatott vagy kétarasznyit nagy kitárt tenyereivel. — Él még az édesapád?

— Él, és hál’ istennek jó egészségnek örvend.

— Lerakni a poharakat, a kancsókat is hozzák ide mind! Maguk most már az én boromat fogják inni, a legeslegjobbikat, nem a vendégbort. Letakarította az asztalokat, új terítékeket rakott föl, tálalta a vörösboros marhapörköltet, kolbászt, sonkát és a kancsókat gyönyörű mélyvörös borral töltötte meg.

— Ez a valódi bikavér. A legjobb évjáratú, tizenhárom éves. Igyanak, egyenek, önök mind az én vendégeim.

Odajött hozzám, még egyszer megölelt, hosszan köszörülte a torkát, és magasra emelt pohárral jelezte, hogy szólni akar.

— Én ez ember édesapjának — kicsit elcsuklott a hangja, de tovább folytatta — köszönhetem az életem. A háború végén, negyvenöt márciusában hozzájuk voltunk bekvártélyozva. Jött a parancs, hogy vonuljunk Németország felé. Én akkor már elhatároztam, hogy egy lépést se megyek tovább. Tudtam, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak, és ha élve akarom megúszni az egészet, nem szabad továbbmennem. A fiatalembernek az édesapja — tette most a váltamra nagy tenyerét —, akinek én, míg csak élek, imába foglalom a nevét, mentette meg az életem. Szerzett nekem civil ruhát, elbújtatott, és a szökésben is segített. A volt katonatársaim, akik tovább meneteltek, ahogy azt később megtudtam, Dévénynél orosz fogságba estek, és bizony elnyelte őket Szibéria feneketlen pokla.

A hangja újra elcsuklott, s a valódi bikavérrel telt borospoharát koccintásra nyújtotta felém.

— Az édesapád egészségére — mondta, de mielőtt még ivott volna a borból, nagy őzikeszeméből kövér könnycseppek gördültek elő a napbarnított arcra. Egész napestig mulattunk, beszélgettünk, fölelevenítse azokat a keserves napokat. A hosszú asztalos nótát újra megtanulta, de most már egy életre, ahogy a miatyánkot.