Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Aich Péter: Apácaszonáta (novella)
Apácaszonáta beszélve az éterben leiedző úgynevezett szabad lelkekről, amelyek test nélkül lebegtek s nem siették el az inkarnációt akárcsak Klotild lelke sem. Klotild gyakran elmélázott azon, vajon milyen testben születhetne újjá. Ha nem okul eléggé előző élete tapasztalataiból, akár tenyésztehénként vagy szajhaként is folytathatná, mint nem egy zárdabeli nővére. Sőt, egyikük lelkét... jaj, erre gondolni is rossz, hessintette el a látottakat Klotild nővér lelke, és mint ilyenkor szokta, megszólította az első arra révedező lelket egy kis eszmecserére. így véletlenül egyszer éppen volt zárdafőnöknője bolygó lelkét szólította meg. Megkérdezte tőle, szokott-e imádkozni. Ám az csak legyintett, mondván, ha majd megtestesül, jóval több ideje lesz rá. Mert most csak úgy létezik, mintha nem létezne az időtlen idők felszínén, s olyanokat lát, amit inkább nem látna, s amit testet öltve nem is lát majd, csak bizonytalanul a háta mögött érez, de akkor is jobb, ha nem tekint hátra, következésképp igyekszik a lehetőségekhez mérten megfelelő testet találni, ha ugyan bele nem kényszerítik előző élete bűneinek következményeképp valamelyikbe, például három-négy életnyivel ezelőtt egy halraj vezérhala kellett hogy legyen, nyilván azért, mert még azelőtt kofa volt és túl sokat beszélt. Klotild nővér lelke nagyon megrendült, mert eszébe jutott, hogy ő sem igen imádkozik, jobban mondva nem emlékezett arra, hogy naponta imádkozna. Persze kissé bonyolult volt ezt eldönteni, mivel az idő a fluidumban nem napokban volt számítható, az idő úgy telt, hogy nem telt, nem volt szíve, amely múlását dobbanásaival jelezte volna. Spekulatív volt az egész; abból következtetett csak az idő múlására, amikor egy-egy elcsatangolt lélekkel elbeszélgetett, s kiderült, az közben több földi léten is átesett. Klotild nővér lelke kissé bizonytalanul értékelte a dolgokat, nem volt ugyanis kialakult nézete, vajon jónak vagy rossznak tekintse ezt. Igaz, Istent csak az egyre tökéletesebb léttel lehet megközelíteni, ám Klotild lelke úgy érezte, csorba esett az igazságosságban, mivel nővér korában szerinte ugyancsak odaadóan viselkedett. Emiatt kerítette hatalmába olykor a kétely, s emiatt érlelődtek meg benne a különböző kérdések. Vívódásait nem tekintette imának, mivel — nyilván földi létének csökevényeként — az Úrhoz intézett gondolatait csak fájdalomnak vélte, s véleménye szerint valójában akkor imádkozott, amikor — bár földi indíttatásként — a Földtől elvonatkoztatta magát, és lelki szemét a mindenség felé fordítva ezt suttogta: Uram Istenem, mily felséges a Te neved az egész földön, ki az egekre helyezted dicsőségedet! Te tanítasz engem az élet ösvényére, a teljes öröm Tenálad van! Pedig nem imádkozni akart Klotild lelke, csak kétségbeesésében mormolta a szavakat. S mivel nem volt más mód a teljes öröm elérésére mint a földi élettel kiérdemelni, lassan fölkészült arra, hogy megfelelő testben reinkarnálódjon. Lehetősége nyílt arra, hogy egy ájtatos és hitbuzgó család gyermekeként szülessen újjá. Szerinte ez volt a legjobb megoldás, mert akkor közel marad a teljes örömhöz és könnyebben elérheti azt, s nem törődött azzal, hogy ez is az önzés egyik válfaja. Látta, hogy Rinhard lovag — az atyja — bármilyen testben éli is világát, őszintén habzsolja a legkülönbözőbb örömöket és egy percig sem kételkedik azok valódiságában. A magasból ugyan látni lehetett a talmi arany rozsdáját, de vajon ott alant hogyan érzékeli majd azt? Eltökélte, szigorúan
