Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Aich Péter: Apácaszonáta (novella)
Aich Péter ahogy ő mondta, egy kis árokszántáshoz, azaz hozzálátott volna, ha épp abban a minutumban nagy dérrel-dúrral meg nem jelennek emberei, hogy eldicsekedjenek legfrissebb fogásukkal. A lovag elejtette a magasba emelt köntös szegélyrét, amire az apáca is fölrebbent édes álmából, ahova egy különös dallam ringatta, s amelyben ínycsiklandó, bár nem egészen világos dolgokról álmodott. Most a dübörgő valóság a rémület peremére sodorta. Az álom és valóság mezsgyéjén nem volt egészen tisztában a történtekkel, mivel nem tudta a kettőt megkülönböztetni. Első benyomásra mintha atyja és bátyjai mulatozásába csöppent volna, s a rossz emlékektől még most is hideg villám rohangált a hátán. Úgy megijedt, hogy még sikítani sem tudott. Ez volt különben a szerencséje, mert rá se hederítettek, így szép csöndesen kilopakodhatott az udvarra targoncájához. Bódultán indult a klastromba. Az Úr eljátszogatott a fákkal, mert koronáik összemosódtak, és Klotildot megemelte olykor-olykor. Az ájtatos apáca ugyranis szinte repült a lomhán cammogó öszvér mellett. Határozottan az volt az érzése, hogy nem a földön jár. Csak abban nem volt egészen biztos, vajon maga az Ur méltatta-e figyelemre, vagyr őrzőangyalára bízta a föladatot. Végeredményben ez mit sem változtatott a tényeken, Klotild azonban Nagyburlog felé röpködve mégis bizonytalan érzések rabja lett. Félig-meddig ismeretlen vágyak kerítették hatalmába, bár az nem fogalmazódott meg benne, hogy a vágy az, ami orrcimpáit kitágítja és a lágyékába zúdítja a vért, forróságot lehel melle hegyére és orra alá mézet keneget. Amikor fáradtan a targoncához támaszkodott egy kis pihenőt tartva, kétségbeesetten jutott eszébe, hogy mindez egészen biztosan csakis a sátán műve lehet, hiszen Isten házában, térden csúszkálásakor, zsolozsmázáskor sohasem érzett ilyesmit. Altudatában homályosan fölrémlett valami abból, amit a lovag olyan nyájasan elmondott. Látta maga előtt Zórádot, s látta azt is, ahogy mosolya eltorzul, homlokán szarvak nőnek, s hogy feléje indul; látta, fél lába nem is volt láb, hanem pata. Feje fölött pedig megnyílt az ég és egy kurta zápor képében egyszavas szózat szállt feléje, végtelen szomorúsággal emlékeztetvén a bűnös gondolatokba tévedt báránykát az egyetlen üdvözítő akol mindenkori szeretetére: „Lányom!” Ez az egy szó a porig sújtotta Klotildot. O, az Úr számít velem és én hűtlen voltam hozzá! A sátán Zórád képét vette magára és az Úr jóságát színlelte, ó én bűnös lélek, hogy' feledhettem őt. bármit cselekszem! Klotild nővér térdre hullott, homloka a sárba merült bűnbánatában. Fölemelte a nagy feszületet, amelyet hosszú láncon mindig a nyakán hordott, s a rettenetes látomás felé irányította, hogy a sátánt elriassza. Ez bizonyára sikerült is neki, mert megkönnyebbült és a nagy feszültség után összeroskadt. Önkívületében véletlenül az ágyékához szorította a feszületet, s amikor az ismeretlen bizsergés hullámzott át testén, úgy vélte, az Úr mégis vele van, mégis szereti, s nagyon jó volt teljesen átadni magát neki. Közben az öszvér elunta az ácsorgást és elindult egyedül a nagyburlogi kolostor felé. Jól ismerte az utat, jobban mondva csak azt ismerte. Amikor a kolostor kapujához ért, s azt zárva találta, békésen legelészni kezdett. Úgy találtak rá a rémült nővérkék, és biztosra vették, hogy Klotild nővérüket végzetes baj érte, farkas marcangolta szét, vagy — még rágondolni is rossz — útonállók fogták el, netán saját elvakult atyja rabolta el. így aztán az éjféli
