Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - FÓRUM - L. Erdélyi Margit: Auditív jegyek a tolmács kommunikációjában (tanulmány)
L. Erdélyi Margit megértésen túl a nyelvileg adekvát kommunikációs helyzetet is támogatja. Itt kell megemlítenünk a verbális kommunikáció sajátos változatát, a suttogást (a szimultán tolmácsok beszédének egyik módusza), ekkor ugyanis a hangerő csökkentése mellett az élénkebb artikuláció vezet célhoz. A beszédhangok tulajdonságai (hangszín, hangerő, hangmagasság) mind befolyásolják a szóbeli megnyilatkozás fiziológiai és pszichológiai, tudatos és olykor tudattalan jelzéseit. A hangszalagok hossza és rezgésszáma befolyásolja a hangmagasságot. A hosszabb hangszalag mélyebb (férfiasabb) hangot hoz létre, a vastagabb hangszalagok erősebb hangot produkálnak. A hangképzés minden jellegzetességét módosítják a fiziológiai tényezők (a test, a mell- és fejüreg stb.) és a pszichikai tényezők ugyanúgy, mint a vérmérséklet, érzelmek, hangulat. A hangszínünk genetikailag adott, erről ismernek fel bennünket, alig változtatható tudatosan. Adva vannak a hideg — meleg, sötét — világos, éles — tompa, telt — üres, nőies — férfias, bársonyos — érces, színes — színtelen stb. ellentétpárok. A hangszín differenciáltsága életkor és gyakorlás függvénye is. A fenti oppozíciók árnyalt egymásba játszása, egymáshoz közelítése gyakran a beszédszituációk sajátosságának, a hallható nyelvi attribútumok kifinomult alkalmazásának a modellálása is. Érdemes a gyakorlatok során nagyon komolyan venni. Logopégiai esetekkel ritkán van/legyen dolgunk a „beszélők” professzióiban. Ha mégis akad pösze, raccsoló vagy hadaró (a többi nem jellemző), a logopédus segítségére szorul. A téma külön feldolgozást igényel, ezért itt és most csupán a (tudatosan elharapódzott) hadarásra hívnánk fel a figyelmet (pl. rádió- és tévériporterek, szpíkerek és utánzóik alkalmazzák). A hadarok indoka nyilván a nagyobb információmennyiség átadása rövidebb idő alatt. Mégis megvizsgálandónak tartjuk, vajon nem csappan-e meg észrevehetően a mondanivaló referenciális értéke, ha az esetek többségében a befogadó/a hallgató mentális, esztétikai és biológiai ráhangolódása teljességgel eltér a közlőétől. Van, amikor kevesebb szóval nyugodt beszédtempóban, többet mondunk. Hasonló jelenségnek számít az unesztétikus, éneklő hanglejtés, majd a hangsúlyozás és hangfekvésváltás szabályainak differenciálatlan alkalmazása. Rendszerint modorossági hiba, „művileg” létrehozott, valamely „idomítási” (felkészítési) törekvések eredménye. Ilyen az elharapózott orrhangzósság; a zárt szájú, szűrt beszéd; vagy ellenkezője: a túl nagy levegővel, eltúlzott artikulációval létrehozott, a szavakat szinte „lapátoló” beszédmód; vagy éppen az „intelligensnek” vagy „modernnek” vélt beszédmód, amely monoton, halk, kissé nazális, de sem értelmileg, sem érzelmileg nem állja meg a helyét a kommunikáció interakcióiban, ti. mind a beszélő, mind a hallgatóság megrövidül általa. Taszító jelenség a közéleti beszélők világában a divattá avanzsált hézagtöltés, a hezitálás (-ööö-zés, -nyögés), amely lehet, hogy idegen nyelvi hatásra született, lehet, hegy pszichikai mentális „pihenőként” a gondolatok rendezésére szolgál, az is lehet, hogy figyelemterelőként, „a nincs mondanivalóm, csak beszélek”-helyzetekben jelenik meg.
