Irodalmi Szemle, 2001

2001/9 - Václav Pankovčín: Menj, hív az öcséd (novella)

Václav Pankovčín

— Nem eszel?

— Kivágom azt a diófát a kertben. Már három éve nem volt rajta dió.

Az asszony letette elé a pirított szalonnát és a teát.

— Inkább meltát csinálhattál volna.

— Nincs itthon. Elfogyott.

— Elmegyek az üzletbe. írd fel egy cetlire, hogy mit vegyek.

Az asszony is leült az asztalhoz. Vajas kenyeret reggelizett savanyú tejjel, szalonnát nem ehetett az epéje miatt. Az ember megitta a féldecit, és töltött még egy pohárral. A szalonnát feltette a kemencére, hogy még egy kicsit piruljon, és rágyújtott.

— Rosszat álmodtam az éjjel — szólalt meg az asszony. Valami baj történt.

— Már megint kezded? Teljesen megőrültél.

Az asszony lassan szedelőzködött.

— Holnap ki kell kotorni a kéményt — mondta. — A kemence már igencsak füstöl. A trágyát is ideje lenne már kihányni. De ma a kertbe megyek kitépni a füvet. Már teljesen felveri a gaz.

— A trágya ráér. A szénát kell összeszedni a hegy alól, mert ott rohad össze.

— Kinézett az ablakon. — Látogatód van. Az a vén pletykafészek. Be ne próbáld engedni a házba, mert rögtön kirúgom!

Az asszony kapta a kendőjét, és kiment a kapu elé.

Az ember végre hozzáfogott a szalonnához. Nem ízlett, de azért mind megette. Az ablakon át nézte, hogy a nyanya valamit hevesen magyaráz az asszonynak. Biztos megint a legújabb pletykákkal szórja tele a falut — gondolta. Nem szerette ezt az asszonyt. Nem csinált semmit, csak egész nap járta a falut, és hordta a legfrissebb híreket. Öntött még egy stampóval, és eltette az üveget. Már jobban érezte magát. Bár még nem volt olyan vén, de már nem bírt annyit inni, mint fiatalon. S egyre nehezebben kelt reggelente az ágyból. Az asszony a kapu előtt a kezét tördelte, majd a kendővel megtörölte a szemét. Rossz érzése támadt, hát kiment az udvarra. Amikor a nyanya maglátta, gyorsan elbúcsúzott, mert félt tőle. Az asszony visszafelé jött az udvaron.

— Mondtam neked, hogy baj történt. Mil’o öcsém karambolozott. Jaj, Istenem, kicsi kora óta én neveltem, pelenkáztam és etettem... őt szerettem a legjobban és most itt van!

Az asszony elsírta magát, remegő kezével nyugtatót vett elő a kredencből és lenyelt egyet.

— Meghalt? — kérdezte az ember.

— A súlyoson fekszik, gépekkel tartják életben. Be kell mennem a kórházba. Látnom kell még egyszer.

Kapkodva felvette az ünneplőruháját, és intézkedett.

— Menj, ember, gyorsan a megállóra, mert már jön a busz, és én még nem vagyok készen.

— Az ember szót fogadott. Kiment a megállóra, s amikor az asszony elment, beült a kocsmába. Nem volt kedve sem a szénát hazahordani, se a diófát kivágni, de legkevésbé a gazt kitépni a kertben.

Az asszony öccse még aznap délután meghalt. Az asszony ült az ágyánál és