Irodalmi Szemle, 2001

2001/9 - Václav Pankovčín: Menj, hív az öcséd (novella)

Menj, hfv az öcséd

szobában a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. S ő elkezdte: — Volt egyszer egy szófogadatlan bakkecske, akire egyszer nagyon megharagudott a gazdája, és fél oldaláról lehúzta a bőrét, hogy mindenki lássa, milyen rossz állat. De a kecske nagyon megharagudott, és elszökött az erdőbe. Ott találkozott a nyúllal, akire ráförmedt: — Én vagyok a félig nyúzott bakkecske. Dübü-dübü lábammal, döfi-döfi szarvammal, menekülj, ha kedves az életed! A nyúl megijedt és elszaladt. Később találkozott a rókával, a farkassal, a medvével, az elefánttal — és isten tudja, hogy milyen állatokat talált még ki —, és mindet halálra rémítette. (Mindahányszor, amikor elismételte a mondókát, amivel a kecske rémisztgette a többieket, elszenderedett, de a gyerekek mindig rákérdeztek: — S mi történt aztán?) így aztán a mese tovább folytatódott arról, hogy a kecske önbizalma nőttön-nőtt, hisz már minden állat rettegett tőle az erdőben. Végül találkozott a sünnel, akit szintén fenyegetett, de a sün nem ijedt meg, összegömbölyödött, és úgy összeszurkálta a kecskét, hogy az meg sem állott hazáig. A félig nyúzott bakkecske tanult az esetből, s ezentúl már szót fogadott a gazdájának.

Bizony régen volt, morfondírozott magában. Van már annak negyven esztendeje is. A gyerekek felnőttek, elköltöztek, mindnek saját családja van. Ki tudja, hogy ők mesélnek-e a gyerekeiknek a félig nyúzott bakkecskéről... Alighanem nem. Ma a gyerekek tévét néznek, videóznak és számítógépen játszanak. Nem igénylik az ilyen bugyuta meséket.

Amikorra befejezte a kecske feldarabolását, az asszony is behordta a húst a konyhába. Az udvaron szétfolyt vért leszórta fűrészporral és leült a padra a szilvafa alá.

Cigarettát csavart magának.

— Nem kéne azt a húst megennünk. Én biztos nem eszek belőle. Nem vagyunk arra a dögre rászorulva. Ugyan mit szólnak majd az emberek...

Az ember nem szólt semmit.

— Ahogy akarod. Én nem eszek belőle.

— Vihar lesz — szólt az ember. — Az állatok azért vadultak meg.

Egész délután a húst aprították, s az ember egy nagy fazékban gulyást főzött. Öt óra körül jött a vihar, de ahogy jött, olyan gyorsan el is ment, így néhány perc múlva már ismét sütött a nap.

— Jó, hogy összegereblyézted a szénát, még megnedvesedett volna. Milyen furcsa ez a nyár.

— Furcsa. Azt beszélik az emberek, hogy a hegyekben havazott. Hawai-ban pedig diónyi nagyságú jégek esetek. Volt, akinek az ablakát és a háza tetejét is betörte, s lapáttal kellett az ajtó elől elhányni a jeget.

Az ember feltette a kalapját.

— Most meg hova mégy?

— Elfelejtettem dohányt venni. Készíts ki négy tányért. De lehet ötöt is.

— Megint idecsődíted a barátaidat, akik addig el nem mennek, míg nem néznek az üveg fenekére? — morgott az asszony, de az ember már nem hallotta. Vette a biciklit és irány a kocsma. Mindenki itt volt: Fedorco, Skysl’ak, Kidala és Dedo Veliky is, aki olyan süket volt, mint a fatönk.

— Levágtam a kecskét — szólt oda a többieknek, akik nagyban kártyáztak.