Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Zvi Kolitz melynek során Isten mindent a végső mérlegre tesz, s az ő mérlegén csekély súlyuk van még az emberi tragédiáknak is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy istenfélő sorstársaimnak egyszerűen el kellene fogadniuk a végzet akaratát, mondván „az Úr igaz, és minden dolgában igazságos”. Ha azt mondjuk, hogy megérdemeljük a ránk mért csapásokat, akkor meggyalázzuk saját magunkat. Ez maga volna a Sem Hamefórás megcsúfolása, az Úr Szent Nevének káromlása, a „zsidók” nevének, Isten nevének megszentségtelenítése. Mert ez a kettő ugyanaz. Istent gyalázzuk, ha magunkat gyalázzuk. Ilyen körülmények között természetesen nem számítok csodára, és nem kérem az Urat, hogy könyörüljön rajtam. Hadd rejtse arcát a közöny fátyla mögé, mint ahogy elrejtette népe milliói előtt is. Nem vagyok kivétel. Nem számítok megkülönböztetett bánásmódra. Többé nem próbálom menteni magam, nem fogok elmenekülni innen. Megkönnyítem a tűz munkáját, és lelocsolom a ruhámat benzinnel. Három üveg benzinem van még, miután többtucatnyi üveget hajítottam már a gyilkosok fejére. Ezek nagy pillanatai voltak életemnek, meggörnyedtem a nevetéstől. Soha nem hittem volna, hogy emberek halála — még ha ellenségek is, még ha olyan ellenségek is, mint ezek — ilyen örömmel tölthet el. Beszélhetnek az ostoba humanisták, amit akarnak, a bosszú és a megtorlás iránti vágy arra sarkallja az elnyomottakat, hogy a végsőkig harcoljanak, és ez mindig is így lesz. Semmi más nem ad ilyen megnyugvást lelkűknek. Mostanáig nem értettem igazán a Talmudnak azt a szakaszát, melyben az állt: „A bosszú szent, mert Isten két neve között említtetik, miképpen meg van írva: Az Úr a bosszúállás Istene!" Most már értem. Most már érzem, és tudom, hogy lelkem miért ujjong, amikor eszembe jut, hogy sok ezer éven át hogyan szólítottuk Istenünket: „Bosszúálló Isten!” El Nekamot Adonáj. És most, amikor az életet és a világot ennyire tisztán láthatom, ami halála előtt ritkán adatik meg az embernek, látom, hogy mi az egyértelmű és jellegzetes különbség a mi Istenünk és Európa népeinek Istene között: noha a mi Istenünk a bosszúállás Istene, és a Tóra halállal fenyegeti a törvény legkisebb megszegését is, a Talmudban az is benne van, hogy az ősi időkben, amikor a Szanhedrin volt népünk legfelső ítélkező testülete — amikor még mint szabad nép éltünk a saját hazánkban —, egyetlen halálos ítélet, amit a legfelső ítélőszék hetven év alatt meghozott, elég volt ahhoz, hogy az emberek „gyilkosoknak” nevezzék a bírákat. A többi nép Istene azonban, akit a „Szeretet Istenének” neveznek, azt hirdette, hogy mindenkit szeret, aki az ő képmására teremtetett, mégis az Ő nevében gyilkolnak minket könyörtelenül, éjjel-nappal, majdnem kétezer éve. Igen, a bosszúról beszélek. Ritkán adatik meg az embernek az igazi bosszú, de amikor megtapasztaltuk, olyan megnyugtató volt, olyan édes, olyan mély elégtétellel és intenzív boldogsággal töltött el bennünket, hogy úgy éreztem, új élet lehetősége nyílik meg előttem. Egy tank nyomult be egyszer az utcánkba, és az elbarikádozott házakból égő benzines palackokat hajigáltak rá. De egyik sem találta el a megfelelő módon. A tank akadálytalanul és épségben folytatta előre útját. Barátaimmal megvártuk, amíg a tank odagördül pontosan a félig befalazott ablakunk alá, és csak akkor támadtunk rá. Azonnal lánbba borult, és
