Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Zvi Kolitz Hozzám dörgölőzött, ölembe hajtotta a fejét, és megnyalta a kezemet. Nem tudom, sírtam-e valaha is úgy, ahogy azon az éjszakán; átkaroltam a kutya nyakát, és úgy sírtam, mint egy gyerek. Ha azt mondom, hogy irigyeltem az állatokat, abban nincs semmi meglepő. De amit akkor éreztem, az több volt, mint irigység: szégyen. Szégyelltem magam a kutya előtt, hogy nem kutya vagyok, hanem ember. így élünk, ez az a szellemi állapot, amit elértünk: az élet szerencsétlenség, a halál szabadság, az ember gyötrelem, az állat eszmény, a nappal borzalom, az éjszaka enyhület. A sok millió ember szerte a világon, a nappalok, a világosság, a napfény szerelmesei, nem tudják, még csak nem is sejtik, mekkora bajt, mekkora sötétséget hoz ránk a nap. Gonosztevők eszköze lett, akik reflektorfényének segítségével keresik menekülő áldozataik lábnyomait. Amikor az erdőben bujkáltam feleségemmel és a gyermekeimmel — hat gyerekem volt még akkor —, az éjszaka, csak az éjszaka borította ránk óvó leplét, és zárta szívébe a bujdosókat. A nappal kiszolgáltatott minket üldözőinknek, akik az életünkre törtek. Hogyan felejthetném el valaha is azt a tűzzáport, amit a németek zúdítottak a Grodnóból Varsóba vezető úton menekülő sok ezer emberre? A német repülőgépek hajnalban, a nappal együtt emelkedtek a magasba, és estig szünet nélkül kaszaboltak bennünket. Az égből a fejünkre zúduló öldöklésben meghalt a feleségem, karjában a legkisebb, hét hónapos gyermekünkkel, a megmaradó öt gyermekem közül pedig kettő még ugyanazon a napon nyomtalanul eltűnt. Dávid és Jehuda volt a nevük, az egyik négyéves volt, a másik hat. Miután a nap lement, a maroknyi túlélő tovább indult Varsó felé. Én azonban a három megmaradt gyermekemmel az eltűnt kettő- keresésére indultam az út melletti erdőkben és mezőkön, az öldöklés színterén. — Dávid! Jehuda! — kiáltoztuk órákon át, hangunk mint a kés hasította fel körülöttünk az éjszaka halálos csendjét, de az erdőből csak a saját hangunk tehetetlen, elgyötört, szívszaggató visszhangja felelt, a panasz és a gyász távoli hangja. Két eltűnt fiamat nem láttam többé, de álmomban megtudtam, hogy nem kell aggódnom sorsuk miatt: immár az Ég és a Föld Ura viseli gondjukat. A másik három gyermekem a varsói gettóban pusztult el még ugyanabban az évben. Rachel, a tízéves kislányom tudomást szerzett róla, hogy a városi szeméttelepen, a gettó falain kívül, időnként kenyérdarabokat lehet találni. A gettóban elfogyott az élelmiszer, és az éhező emberek mint rongykupacok hevertek az utcán. Elfogadták volna a halál bármilyen formáját, csak az éhhalált nem. Ennek talán az az oka, hogy a módszeresen kiölt szükségletek közül az emberben az éhség csillapítására való törekvés marad meg a legtovább még akkor is, amikor leginkább már csak meghalni szeretne. Egy zsidó az éhhalál küszöbén állítólag azt mondta valakinek. „Boldogan halnék meg, ha egyszer utoljára leülhetnék enni egy terített asztalhoz, mint egy mentsh!” Rachel nem árulta el nekem, hogy ki akar szökni a gettóból — ami főbenjáró bűnnek számított. Egy vele egykorú barátnőjével vágott neki a veszélyes útnak. Sötét éjszaka indultak el hazulról, és a hajnal már a gettó falain kívül találta őket. A német járőrök és lengyel csatlósaik észrevették a két zsidó gyereket, akiknek volt merszük éhhaláltól való félelmülben kenyérhulladékot
