Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)
Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége Igen jellemző, hogy lényegi visszajelzés nélkül maradt a Ďurišin vezette kollektív vállalkozás: az öt kötetben megjelentetett Osobitné medziliterárne spoločenstvá, jóllehet például a politikailag szétporlott „jugoszláv [irodalomközi] együttes-közösség” újragondolásában aligha nélkülözhető a vállalkozás elméleti alapozása. Éppen horvát részről kísérlezetett nemrég egy kutató a durišini terminológia felhasználásával a horvát művelődés kultúraköziségének földerítésekor. A kettős és többirodalmiság, többnemzetiségű társadalmak irodalmai összegondolása az ún. nemzetiségi/kisebbségi kultúrák vagy az emigráns (diaszpóra) irodalmak elhelyezéséhez segíthet részint a régióban, részint a világirodalmi és irodalomközi folyamatban. Sziklay László szlovák irodalomtörténetében már kezdeményezte a két- és háromnyelvű írók helyzetének és helyi értékének újraértelmezését, a történetieden és irodalomellenes nézőponttal szemben a polifónikus kultúrafogalom szerint való gondolkodást. Kivált a nacionalizmus, a nyelvi kizárólagossági törekvéseket megelőző periódusoknak több irodalomban tevékenykedő vagy több (nemzeti?) kultúrába sorolható személyiségeinek besorolása okozott fölös indulatú vitákat, minek eredményeképpen a két- és többnyelvűség egyáltalában nem nyereségként, „régióspecifikum”-ként jelent meg. Különösen a latinul vagy (a szlovák meg a magyar kultúrára gondolva) németül alkotó írástudók sajátítottak ki, XIX. vagy XX. századi terminológiát és besorolási-rendszerezési szempontot erőltetve arra a korszakra, amelyben ezek még teljességgel ismeretlenek voltak. A monologikusra és egyenesvonalúra egyszerűsített „fejlődésrajz”-zal szemben Ďurišin irodalomközisége, kettős honossága, kettős irodalmisága jóval finomabban és igazolhatóbban érzékeltette a régió és a szubrégió összetettségét, azt nevezetesen, hogy egyfelől — Strutz szavával élve — részirodalmakból tevődik össze, másfelől — elkerülve a részirodalom fogalom félreérthetőségéből adódó, zavaró tényezőket — a polikulturalitást hangsúlyozzuk, mint természetes és hosszú időn át megélhető irodalmi/kulturális létezési formát. A nemzeti mikro-, illetőleg nemzetközi „makro’-terület között az irodalomközi érintkezések közvetítenek, véli Johann Strutz. Ezek, valamint az irodalomközi együttesek (közösségek) a nyelveket és a kultúrákat átfogó háló(zat)ként szolgálnak, miáltal e két területen a hasonló viszonylatok a genetikus kapcsolatok és a tipológiai hasonlóságok rendszerét működtetik. Ďurišin kezdeményei tehát a „közép-európai”-hoz, a „dunatáji”-hoz hasonló régió (szubrégió) teoretikusának előadásában mósodultak. Persze, nem vesztették el (legalább részleges) érvényüket a szlovák—magyar párhuzamok, kapcsolatok, viszonyulások elemzésében sem. így a Rudolf Chmel megalapozta kettős irodalmiságnak nemcsak a XIX. századi szlovák irodalomban van szerepe, hanem feltehetőleg más, nemcsak kétoldalú szembesítések tárgyalásakor is, sőt, további kutatást igényel a kettős irodalmiságok „tipológiája”. Egy példával élve: a szlovák regény a líránál lassabban, nehézkesebben formálódott meg, akár a szlovén regény. Vajon azért-e, vagy elsősorban azért-e, mivel mind a szlovák, mind a szlovén (potenciális) olvasók a XIX. században kétnyelvűek voltak, részint a szlovákok, a szlovének lakta területek iskolai rendszere következtében legalább két kultúrában váltak honossá (a szlovákok megtanultak magyarul, részben németül, a szlovének németül), így a regényeket,
