Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)
Fried István Összegzőleg egyelőre az állapítható meg, hogy míg Magyarországon a komparatisztika gyakorlata ért el figyelemre méltó eredményeket, elsősorban a magyar és szomszéd népi, illetőleg a magyar és a nyugati irodalmi érintkezések, analógiák, irodalmi együttesek problematikájának feldolgozásában, Dionýz Ďurišin komparatisztikai rendszere cáfolatává vált annak a nézetnek, miszerint az összehasonlító irodalomkutatás az irodalomtudomány része lévén, nem szükséges, hogy „elmélettel” rendelkezzék, az irodalomtörténet elmélete eszerint a komparatisztikára (is) vonatkoztatható. Még egy, jó ideje időszerű kérdésben foglalt állást Dionýz Ďurišinnak táblázatba, „regiszterbe” foglalt elmélete (ez a táblázat, amely értekezéseinek summája, mintegy rezüméje, az idők folyamán, párhuzamosan azzal, miként mósodult fogalmi rendszere, miként tért el részint az euro-centritmustól, részint tört egy egyetemesebb összefoglalás felé, több lényeges ponton változott). S ez a kérdés másképpen vetődött föl a magyar irodalmi gondolkodásban, másképpen Ďurišin komparatív szisztémájában. Nevezetesen arról van szó, hogy mind a szlovák, mind a magyar kevéssé (el)ismert irodalom, amely a nagy és kevésbé nagy világ-, európai irodalmi összefoglalásokból vagy kimarad, vagy éppen csak megemlíttetik. S bár a „harcos komparatista”, René Etiemble mind az euro-centrizmus, mind az ún. kisebb irodalmak elhanyagolása ellen nyomós érveket hozott, s a (valóban) világirodalom-történet mellett foglalt állást, inkább a részleteket tekintve hozott újat, kevésbé elméletileg. Dionýz Ďurišin egyfelől tagadta, miszerint a komparatisztika az ún. világirodalom-tudománnyal volna azonos, másfelől azt a sémát rajzolta meg, miszerint az irodalmak három nagyobb körben írhatók le: a nemzeti irodalom, a regionális irodalom meg a világirodalom körében. Később jóval differenciáltabban közelítette meg ezt a problémát. S bár már ekkor fölmerül nála az az elgondolás, miszerint nemcsak világirodalomról, hanem világirodalmi folyamatról lehetne (kellene?) szólni, később az irodalomközi együttesek, közösségek (csoportok), az irodalomköziség tételezésével a világirodalom fogalmisága is rétegzettebbé válik nála. Fölvázolván a szlovák összehasonlító irodalmi gondolkodás történetét, hasonló tendenciákat és trendeket szemrevételez, mint amelyek másutt, differenciáltabban, jelentkeznek, és jó megfigyeléssel nem tevőlegesen átadó és tétlenül befogadó irodalmak „hierarchiá”-ját tételezi, hanem aktív, kreatív recepciót, a befogadó erős válogató szándékát emeli ki, másképpen fogalmazva: azt, hogy a befogadás egyáltalában nem passzív művelet, a befogadó nem kiszolgáltatott, hanem azt és úgy veszi át, amire és ahogy akkor szüksége van, így a kevésbé differenciált irodalmak recepciótörténete az irodalmi rendszer teljes differenciáltságának megteremtése érdekében működik Ugyancsak ebben a válogató munkában lát „eredetiség”-et, olykor erőteljes hozzájárulást az irodalomközi vagy/és világirodalmi folyamathoz. Ennek jelentőségét annak fényében tudjuk igazán értékelni, ha nem felejtjük, hogy még a hosszú évekig Prágában élt René Wellek is szinte kizárólag a „nagy” (angol—német—francia) irodalmakban gondolkodott a romantikáról, a realizmusról és a szimbolizmusról írva, e „nagy” irodalmak szerint végezte el e „stílusok” korszakolását, és nem vett tudomást még a cseh
