Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - Jókai Anna: Remake (elbeszélés)

Jókai Anna — De van a te zsebedben — az apa hangsúlya félig kérdő, félig kijelentő. — Szalonnához és kenyérhez. Fát faragni, papírt vágni. Amire való — a fiú hangsúlya inkább nyugtató, mintsem kioktató. Az öreg sóhajt. A sóhajtásban együtt a féltés és a megkönnyebbülés. „Derék jószág — gondolja az öreg, és lazábbra ereszti a kötelet. — Neked is elég. Csupa horzsolás a hátad.” „Szegény pára — gondolja a fiatal —, az oldaladat is felsebezték.” A szamár — a korlátozott tudat alatt — reménykedik. Hátha ott áll majd a csókra csücsörítő királylány a következő elágazásnál. Volt már a megváltódásra példa. Igaz, többnyire a béka világban. A fordítottja tipikusabb: emberből változni állattá; büntetés a szamárbőr, a szamárfül közderültség tárgya. Szamarunkban valamiféle vesztett őstegnap feldereng. Itt az ideje a vedlésnek. Itt az ideje megmutatni. A szamárbőgés viszont csak idegesítő, lázongásnak erőtlen. Rúgni nem akar; rendes fickók ezek, de a varázslat nem az ő tisztük, sajnos. Hát csak mennek-mendegélnek, ahogy az út kanyarog, türelmesen, se jobbra, se balra le nem térve, az orruk után előre. A reggel lassan délelőttbe döccen, a nap már langyosítja a nemrég csípős levegőt. Feltűnő, milyen kihalt (vagy tán még be sem népesült) a táj. Senki előttük, senki mögöttük. Legalábbis látótávolságra. Csak ritkás szembeforgalom, egy-egy csukott, áramvonalas fekete kocsi; talán rabomobil, talán luxusautó, talán halottszállító, szinte egyre megy: száguldás, mindenképpen vissza. Az út mentén bukkan fel, váratlanul, guggolóállásból, lesből, a göndör szakállú, őszes férfi, szalmakalapban. (Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan, miféle dolgát végezhette?) — Egykomám — dörrent az idősebbre —, hol hagyta a sütnivalóját? Amikor itt ez a haszonállat, gyalogosan...? A maga korában...?! Jót akarok, másszon gyorsan fel, ne mondjam kétszer...! „Parancsnak hangzik — gondolja az apa —, de okosabb tanácsként megfogadni...” „Tiszteld apádat és anyádat — gondolja a fiú —, így is fel lehet fogni.” A szamár — mint közismerten csökönyös — a lábát megvethetné: a plusz teherből nem kér, s egy tapodtat sem mozdul tovább — de nem teszi. Tűri, hogy az apa fölkapaszkodjon. Úgy látszik, a szerepek elrendeltek Poroszkálnak. A nap delelőre hág. A fiú tocsog a verítékben. Az apa elégedett. Jogos a kivételezettség. A kényelem a tevékeny élet jutalma. A tapasztalatot, íme, megbecsülik. Hagyomány, erkölcs, talpkő: fontos címszavak. Az út mentén újra felbukkan valaki, váratlanul, guggolóállásból, lesből: gyér, de hosszan lebegő hajú, kopasz fejcsúcsú fiatalember; csokornyakkendőt visel rövid ujjú inghez. (Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan, miféle dolgát végezhette?) — Kedves uraim — hadarja, mosolyog keskeny késpenge ajakkal —, nem mintha beleszólnék, de ez abszolúte visszatetsző... Szakadjon meg a fejlődő fizikum, mindig csak a hájas középréteg, aggok, érelmeszesedés, bebetonozott

Next

/
Oldalképek
Tartalom