Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág kell gondolkodnom. Arra utal, hogy Tóni valamilyen módon kiemelt és meghatározott helyet foglal el érzéseimben és tudatomban, mintha akaraterőm próbaköve lenne. Hosszú ideig semmit nem jelent számomra, aztán egyszerre mindent! A gyerekkori emlék is felvillan bennem, Tóni torkon ragadásának a története, s hogy az is a Törökölésen történt. Talán véletlen, mégis kell, hogy valamit jelentsen... Töprengeni azonban nincs időm, nem mérlegelhetek, villámcsapásként ér a tennivaló. Minél többet okoskodom, annál nagyobb a lehetősége, hogy Bence Tóni kereket old a szálfánkkal! A nyikhaj! Felfeszíti és kihúzza a gömbfát apám hídjából s elillan vele. Egy hétre meg van a tüzelőjük, leveseket főznek, melegszenek. A leszálló estben rohanok a kövesúton. Lélekszakadva futok a Törökölés felé. Tetten érem Bence Tónit, elkapom a tolvajt, leszámolok vele! Még nem tudom, mit teszek, ezért ideges vagyok. Az indulat azonban dühössé és elszánttá tesz, fegyverem nincs, de erre nem gondolok. Jobb, hogy nincs nálam fegyver, még bicska sem! Megsebesíteném, talán megölném Bence Tónit! Lepuffantanám, mint a veszett kutyát, hasba szúrnám, betörném boxerrel a koponyáját, agyoncsapnám. De nincs fegyverem, így a leszámolásra puszta kézzel rohanok. A futás felgyorsítja vérkeringésem, fokozza indulatom, növeli dühöm. Rohanok, mint az eszement a rohadék miatt! Hát mit gondol, csak úgy bontja a hidunkat, lopja a szálfáinkat?! Ha rászokik a könnyű zsákmányra, egész télen a mi hidunkkal fűt a Bence család... Kilométernyi lehet az út, félúton találkozunk. Meggörnyedve a sötétben, súlyos teher alatt roskadozva, fújtató alak jön szembe velem. A gömbfa eleje égnek mered a vállán, mint az ágyúcső. A vége a földet súrolja, hallhatóan súrlódik, csikorog, ahogy kaparja a kövesutat. Tóni nyeszlett legény, alig bírja cipelni! Vaskos szálfát választott a rohadék. Oldalról perdülök elébe, fejét lesunyja, aligha láthatott, és ököllel az arcába ütök. Nagy lendülettel, teljes erőmből állón vágom. Megérzem hűvös, nyirkos bőrét, kemény, merev pofacsontját. Ütésemtől hátrabicsaklik a feje, lezuhan válláról a gerenda és a földre esik. Azt hittem, hogy rám támad és védekezni fog. De csak áll meglepetten, tanácstalanul, tehetetlenül. A lopás cáfolhatatlan tényére reagál így az igazságérzete. Vagy fél tőlem, óvatoskodik hogy megadásával leszereljen? — Apám hídját lopod, te szemét... — kiáltok rá mély megvetéssel s egyben fenyegetően, szinte gőgösen nemes haragomban —, lerombolod, amit apám épített...?! Ismét ököllel ütöm arcon, most a pofacsontjára mérve az ütést. Csak áll és tűri, eszébe sincs védekezni, árnyalakkal verekszem, könnyű ellenfél. Már nem gyerekes torokszorongatás, amit teszek, hidegen, kiszámítottan, keményen ütök, Tóni állkapcsa beleroppan. Tapogatja az állát, motyog valamit, rokkantan téblábol a gerendája mellett, sóhajtozik és nyöszörög. Mindez néhány másodperc alatt történik, gondolatok nélkül múlik az idő. Egészen sötét már az éjszaka. Hűvös a levegő, és az út mellett a patak halkan csörgedez. Ami futás közben megérintett, most rádöbbenek a gondolatra, hogy tudat alatt talán évek óta készülök erre a találkozásra. Rejtélyes módon, nem tudom, miért, sejtelmem sincs, mivégből, Bence Tóni született ellenfelem.
