Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Mészöly Miklós: Levél a völgyből
Mészöly Miklós egészen” — mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért — ha egyszer van idő rá — az ilyen egyszer volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban volt nyüsszögés? S ha van — hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat külön-külön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban — akár fizikailag is kimutathatóan — különbség legyen közöttük. De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka. De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél: csak annyit hajlik fölfelé a teste; anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tetten érni. így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból. Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami magát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként — e napokra választott szerzőm — így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát — csakugyan — ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik... Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma — a fák, a tőkék, a gyík, a madár meg én is —, mintha mind fedni látszanának egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk...? Wittgenstein a kezek híres kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobb kezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű... Reverdy, még hívő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrieme dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az
