Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Juraj Kuniak—Juraj Cech: Magánskanzen (novella)
Juraj Kuniak — Juraj Čech Gyönyörű volt a pillanat, csak kinyújtózni a fűben és álmodozni, már le is ültem, de még körülnéztem, hol maradt a barátom. Csak meresztettem a szemem, hogy igaz-e ez. Józsi guggolt a fűben, felette meg egy medve. Ha észrevette volna, ha már hallani nem hallhatta, de ő semmi, csak szedi a gombát, még mindig kevés neki — hát süket! Mit lehetett itt tenni? Kiálts, nem hallja, ne kiálts, nem segítesz. És a medve csak kerülgette, mintha nem tudott volna dönteni, melyik oldalról kezdje. Ha legalább megérezné, gondoltam, hisz egy ilyen medvének halálbüdösnek'kell lennie! És akkor Józsi felpattant, mintha rálőttek volna. A medvének is meg kellett ijednie, csak úgy csengett a sarka, látni se lehetett, úgy ugrott nekem! Nem gondolkodtam tovább, felugortam én is, és gyerünk a völgybe, mint a kocsi olaj nélkül! Szégyen menekülni, de egészséges. És alaposan nekiiramodtam, mintha az éveim se lennének meg, a fák, a bokrok utat nyitottak, és olyan szél támadt, hogy a tobozok a fenyőkről úgy repültek, mint a megrémült madarak szárnyai, megremegett a föld, a medve a sarkamban, még akkor is féltem körülnézni, mikor a völgyben átugortam a patakot, de hát Isten segít mindenkin, azon is, aki menekül, azon is, aki fut utána, így aztán összeszedtem a bátorságot, abba a patakba legalább harminc évem beleesett, tovább húztam a csíkot Józsi után, aki még élve menekült előttem. Talán a sírig menekültünk volna így, ha a fűben nem leltünk volna egy nagy kőre. Talán egy egész földből kimeredő hegy volt az, nem tudom, de Józsi megbotlott benne, aztán én is, bukfenceztünk egyet, és teljes hosszúságunkban kinyúltunk. Egy darabig csúsztunk, az övem is elszakadt, aztán megálltunk. Abban a pillanatban az idő is megállt. Nem tudom, meddig nem lélegeztünk, de mikor már nem bírtam, levegőt vettem, és nem történt semmi. Vettem még egy lélegzetet, és hogy továbbra se történt semmi, kinyitottam a szememet. Fölöttem pacsirta dalolt, körülöttem susogott az erdő, a fejem meg úgy zúgott, mint a patak. Józsi súgott valamit, de ki értette, a süketnéma maga se hallja, amit beszél, de így jó neki, legalább nem mond semmi csúnyát. Csak mikor felém fordult, „ hogy összeszedhetnénk magunkat, és meglehetősen sikerült is, akkor értettem meg: »Énekelj!« Lelkemre, te meghibbantál, gondoltam. »És minek fogok neked énekelni, ha úgyse hallod?*
