Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Szakolczay Lajos: Hegyet hágék, lőtőt lépék (vendégkritika)

Erdélyi Zsuzsanna varázslatai

melyből hiányozna a szentséges és a valóságos természetes egysége. Nem ötvöződne eggyé a »főszállott a kokas a kapufélfára«, a »fogadj Isten, Szent Lukács evangélista* hétköznapisága a »Szent Engelice«, »Szent Kitrin« és az isteni ige »szent szakramentoma* miszticitásával.

A népköltés új műfajaként jelentkező líra — amint láttuk — nemcsak a magyar barokkhoz vagy a keresztény középkorhoz kötődik, hanem sokkal messzebbre utal. Összességében villant fel vonásokat a magyarság lelki-szel- lemi arculatából, melyen egymást váltó áramlatok szükségszerűen módosítottak, de alapjegyeit eltüntetni nem tudták. E különböző korok szívverését, gondolati ritmusát s a mögöttes tudattartalmakat kivetítő költészetet talán így summázhatnám: régi és új, távoli és jelen való. Csak viszonyítás kérdése, hogy személyes vagy személytelen, hogy alanyi vagy tárgyi. Szubjektív elemei ellenére könnyen objektiválható. Végsőkig leegyszerűsített és végletekig bonyolult. Egyszerre megbékélt és robbanó, zárt és kitárulkozó. Túlfűtött — megríkat, és bizarr — megnevettet. Egyéni hangú, közösségi élménytartalmú. Bár magyar, de Európát, sőt Ázsiát is kivetíti. Nomád természetközpontúsága nem akadályozza meg, hogy a középkori latinitás égre tekintő szemléletével láttasson.”

Erdélyi Zsuzsannának, a gyűjtést és az értelmezést szinte költészetté avató, ma már díjakkal is megbecsült tudósnak volt — nem füle! — lelke eme szépségek meghallására. Ő adott nevet — műfaji besorolást — a fölgyűjtött anyagnak: archaikus népi imádságok. Az ő három évtizedes szívósságot és kemény akaratot követelő munkája teremtette meg azt a légkört, amelyben a rendszerezett szövegek új tudományágat követeltek maguknak.

Irodalom, nyelvészet, néprajz, vallás, lélektan, misztérium — mind-mind ott lakoznak e szent őrületben. És Erdélyi Zsuzsanna varázslatai attól csak még elementárisabbak, hogy gyűjtőútjain, levetvén tudósi talárját, maga is Édenné bájolta a sokszor csaknem sivatagi környezetet. Szinte nem volt olyan sanyarú helyzet — még a Securitate, a román titkosrendőrség zaklatásait is ideértve (Csíksomlyó, búcsú, 1978) —, hogy mindent a cél szolgálatába állító rejtezéssel, angyali türelemmel „jegyzetelgetve” ne nőtt volna föl adatközlőihez.

Ebben az emelkedésben ott az együttérző ember szárnyalása, vagyis az a meghosszabbított pillanat, amikor a tudós a szenvedéstörténet mozzanatait átélve alanyaival lélekben eggyé válik. Gazdagodik is? Minden bizonnyal. Hiszen a „lelkület az égi magasokig szárnyaltató szent öregeink harmatoztatják a hit, a szeretet, a szépség harmatát ránk, mindnyájunkra”! „Menj el, Asszonyom, Szűz Mária,/ Lépjél öt mélységes lépést/ Ejts el három véres könnyet/ Tekints föl a magas Kálvária-hegyre, a magas keresztfára,/ Meglátod a te áldott Szent Fiadot felfeszítve...” A gyergyószárhegyi Raduly Jánosné Móna Margit vallott így a csíksomlyói búcsúban a Fiát kereső Máriáról.

Aki sohasem volt Csíksomlyón, és a több százezres tömegből föltekintve nem érzékelte a haragos, sötétszürke égből aláhulló áldást és a felhők mögül áttörő fény misztériumát, annak is vers értékű, mert szimbólumot hordoz a kereső „öt mélységes lépése”. A szakrális néprajz poétája mindig, minden esetben megtette, evvel is adózva a Mária útjának, azokat a bizonyos lépéseket. Csak az előttünk általa kifeszített földabrosz bizonyíthatja, hogy mennyire