Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)

Tallózó

ennek az életműnek az európai érvényességét tagadja.71 A konstrukció nem előzmény nélküli, hiszen már a kilencvenes évek elején megjelent az az esztétikai-irodalomtörténeti álláspont (összhangban az irodalmi értékek kánonjának „paradigmaváltásával”), amely szerint Németh László nemhogy „európai” értelemben vett modern értékvilágot nem képvisel, de még a szűkebben értelmezett magyar irodalomban sem tartozik az élvonalba. Ezt az álláspontot képviselte — többek között — Veres András, aki Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetét azért is elmarasztalta, amiért az Németh László szépírói munkásságát jelentősnek, fontosnak minősítette. Veres szerint Kulcsár Szabó „mérhetetlenül túlbecsüli Németh László szépírói teljesítményét”. Hiszen még az Iszony is csak „legfeljebb Németh László kevésszámú olvasható műveinek egyike, szemben az olvashatatlan Égető Eszterrel” [,..]72. A teljes elutasítás tehát már nemcsak az „ideológus”, esszéíró Németh Lászlóra vonatkozik, hanem a szépíróra is. És ez így együtt már a magyar szellemi életből való teljes kiutasítását jelenti (jelentené).

De térjünk vissza az imént említett Földényi F. László-cikkhez! (És elemezzük is egy kicsit ezt a logikát és ezt a „technikát”.) Rögtön látható, hogy nem éppen jeles tájékozottságra valló és mélyen előítéletes csaknem mindaz, amit Földényi a Kitekintés és bezárkózás főcímmel közölt (ráadásul a Neue Züricher Zeitungban is megjelent) írásában Németh Lászlóról állít (s éppen a frankfurti könyvvásár idején).

Már rögtön a kezdés is durva csúsztatás. A szerző szerint ugyanis Németh László „egy külföldön jószerivel ismeretlen író”. Nos hát, Földényi F. bizonyára nem írt volna le efféle valótlanságot, ha lapozgatta volna a Hartyányi István (és Kovács Zoltán) által összeállított s 1992-ben (a PIM gondozásában) megjelent életmű-bibliográfiát. Ez a vaskos könyv (több mint 500 oldal) ugyanis külön fejezetben foglalkozik (a 165-től a 181-ig terjedő lapokon) a Németh-művek idegen nyelvű (külföldi) megjelenésének a felsorolásával. Nyilván nem ismeri Földényi az Új Látóhatár 1971/2. számában közölt összefoglókat sem a német, az angol és a francia recepcióról. Úgyszintén nem vesz tudomást — hogy visszafelé menjünk az időben — arról a szemelvény- gyűjteményről sem (Kortárs, 1966. 7. sz.), amelyben Hölvényi György tesz közzé válogatást Németh László műveinek külföldi visszhangjáról.

Ez a sorozatos „nem ismerés” súlyos hiba. Valamely állítás hiteltelenségének legfőbb filológiai bizonyítéka.

Németh László „a nemzeti hagyományba való bezárkózás közismert példája lett” — írja továbbá cikkében Földényi. Vajon miért gondolja azt a szerző, hogy ezen állítása „közismert”? Melyik az a, milyen az a „köz”, az a közeg, amelyben ez az állítás érvényes? Természetesen léteznek olyan szellemi körök

— láthattuk —, melyeknek írástudói ily módon százalékolják le, erre a helyre szorítják be Németh Lászlót. Ezzel szemben — hiszen másmilyen szellemi körök és másféle írástudók is léteztek (és léteznek) Magyarországon — a Németh-életmű tényleges ismerői, kutatói, mondjuk Gaál Gábortól Király Istvánig vagy — másfelől persze — Grezsa Ferenctől Vekerdi Lászlóig (méghozzá az esetlegesen meglévő ideológiai kötődésüktől függetlenedve), nagyon is jól tudták (tudják), hogy a Németh László-i gondolkodás és erkölcsi