Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Mezey Katalin: Öt felderítetlen óra (novella)
Mezey Katalin megverték volna, kudacról és kétségbeesésről árulkodik az arca. A faggatózás- ra tőle szokatlanul halkan, nehezen vallja be, hogy sehol sem találta a gyereket Már volt a rendőrségen is. Ott sincs. Mi történhetett vele? Senki sem látta, minden megálló környékén minden lehetséges embert, boltost, utcaseprőt, házmestert megkérdezett. Még a Ludovika portáján is járt, Talán valaki magához édesgette a villamoson és elvitte. Hogy ilyesmit végignéznek az utasok! Persze, nem tudhatják, hogy ismeri-e a gyereket vagy sem. Ha azt mondja, hogy tudja kinek a kisfia és majd ő hazaviszi, ki kételkednék benne? Hogy engedhetted, hogy elinduljon az a nyomorult villamos, támad rá megint Ancsura. Fogni kellett volna a kapaszkodót és futni vele és ordítani, csak észrevették volna, hogy nincs rendben valami! Ha ez velem történt meg... velem egyszerűen nem történhetett volna ilyesmi. Jaj, mért is bíztam rád őket., de hát nem csinálhatok mindent egyedül... Ancsur halkan zokog, hangosan fújja az orrát, ismét zokog Anyja vizes vászontörülközőt tesz a homlokára, aztán körbecsavarja a fején és közben mondja, mondja... Én az iroda ajtaja előtt, az udvaron guggolok, és csendesen, sírdogálva hallgatom őket. — Mit fog szólni anyus? Mit mondok Ferinek? Hogy pont ilyenkor kell egyedül lennie az embernek. Még egy telefonszámot sem tudok. Fönt dolgoznak valahol a Svábhegyen. Istenem, hogy mért nem kérdeztem meg a pontos címet... a rendőrök felvették a személyleírást és megígérték, hogy bejárják a környéket. Na, de hát már négy órája, hogy eltűnt... Eredj haza. Anyusnak ne szólj egy szót sem. Nincs szükség a jajveszékelésre... Nem telefonált még? Vidd haza a kislányt, ebédeltessétek meg, és fektessétek le. Anyus telefonált már, Ancsur megmondta neki, hogy Ferike eltűnt. Anyus nem. győzte szidni Jaj. ő a legszerencsétlenebb az egész világon. Azóta minden öt percben telefonál. Neki három gyermeke meghalt, ő tudja, mi az, neki joga van tudni... Persze ő sem hiszi el, hogy nem Ancsur tehet róla, hiszen nem hagyhatta, hogy magával rántsa a villamos, a bal karján ott ült Katika, a jobbal, ha továbbra is a fogódzót markolja, akkor a mozgásba lendülő kocsi berántja mindkettőjüket a kerekek alá... De persze, a húga mindig mindenben okosabb, mért nem vitte akkor ő maga óvodába a két gyereket. Ancsur meg addig itt maradt volna a kertészetben... És így tovább. Ancsur kézen fog, aztán karra vesz, úgy szalad velem hazáig (háromsaroknyit), mintha kergetnék. Senkivel sem áll le beszélgetni. Otthon nagymama sírógörcsöt kap (Hol lehet az a szegény kisfiú?), bevonul zokogni a nagyszobába. Már biztos benne, hogy soha nem találják meg Ferikét. Szegény kisfiú... hiába, ő megérzi az ilyesmit. A Gyurika épp annyi idős volt, mint most a kis Feri. Istenem, könyörgök Hozzád, segíts meg bennünket, könyörülj meg rajtunk... Adck a kis Szent Antalnak száz forintot, ha Ferikét megtalálják. Nem, kétszázat adok... En is adok, mondja Ancsur. Nagymama ül a karosszékben és rózsafüzért imádkozik, időről időre hangosan felsír vagy elégedetlenkedni kezd, szidja Ancsurt.
