Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)
Umberto Eco ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a Stendhal-hívek átkutatják a Verriéres-i templomot, megvizsgálják mindegyik oszlopát, keresve a becsapódott golyó helyét. Elég mulatságos fanship-epizódiCA van szó. De most képzeljünk el egy olyan kritikust, aki a regény teljes interpretációját az eltévedt golyó sorsára alapozza. A mai időkben ez nem hihetetlen, olyan valaki is került, aki Foe Az ellopott levél című novellájának olvasatát a levélnek a kandallóhoz viszonyított helyzetére alapozta. Ám Poe világosan, tényszerűen közli a levél hollétét. Stendhal viszont nem törődik az első golyóval, tehát kizárja a fiktív entitások köréből. Ha hűek maradunk Stendhal szövegéhez, ennek a golyónak véglegesen nyoma veszett, s annak tudása, hogy merre süvített, narrációs szempontból nem fontos. Ellenben Armance hallgatása a főszereplő lehetséges tehetetlenségéről az olvasót lázas feltételezésekre ösztönzi, annak kiegészítésére, amit az elbeszélés nem mond el, A jegyesekben pedig az a mondat: ,.a szerencsétlen azt válaszolta”, nem fejti ki ugyan, hogy Gertrude meddig ment el Egidióval a bűnben, de az olvasóban támadó feltételezések homályló sugárzása hozzátartozik ennek az oly szemérmesen elliptikus résznek a varázsához. A három testőr elején arról van szó, hogy d’Artagnan egy tizennégy éves gebe hátán érkezik Meung-be, 1625 áprilisának első hétfőjén. Jó logisztikával azonnal megállapítható, hogy ez a hétfő április hetedikére esett. Apróság együgyű játékhoz, dumas-i meghatározatlanságokkal. Alapozható-e erre az adatra a regény további magyarázata? Azt mondanám, hogy nem, mert a következő részek semmilyen jelentőséget sem tulajdonítanak ennek a mozzanatnak. A regény alakulásában nincs fontossága dArtagnan hétfői érkezésének — annak viszont igen, hogy áprilisban jött (emlékezzünk: Porthos el akarta rejteni, hogy gyönyörű vállszalagja csak elöl hímzett, és ezért hosszú, karmazsinvörös bársonykabátot viselt, amit az évszak nem indokolt — úgyhogy a muskétásnak azt kellett tettetnie, meghűlt). Mindez sokak számára evidenciának tűnhet, de ezek a (gyakran elfeledett) evidenciák azt mutatják, hogy az irodalom világa kétségbevonhatatlan kijelentéseket tesz lehetővé, és egy modellt állít tehát elénk — épp annyira képzeletbelit, amennyire csak akarják —, az igazság modelljét. Ez az irodalmi igazság visszasugárzik arra, amit hermeneutikai igazságoknak nevezünk: mert ha valaki azt mondaná, dArtagnant homoszexuális szenvedély közelítette Porthoshoz, a Névtelent elfojthatatlan Oidipusz-komplexusa vitte bajba, a monzai apácát, amint bizonyos politikusok sugallhatnák manapság, megrontotta a kommunizmus, Panurge a születő kapitalizmus elleni gyűlöletből cselekszik, mindig azt válaszolhatjuk, a hivatkozott szövegekben lehetetlen egyetlen kijelentést, célzást, sugalmazást is találnunk, amely megengedné, hogy ilyen félresikló interpretációkba bocsátkozzunk. Az irodalom világa olyan világ, amelyben próbát tehetünk az olvasóval, hogy megállapítsuk, van-e valóságérzéke, vagy képzelgéseinek foglya. Vándorló szereplők Az irodalmi szereplőkről igaz kijelentéseket tehetünk, mert ami velük történik, szövegben rögzített, és a szöveg olyan, mint a zenei partitúra. Igaz,
