Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Pomogáts Béla: Tükör és minta (esszé)
Pomogáts Béla az írók csak részlegesen, csak „állampolgári” jogon és körben politizálnak vagy éppen teljesen távol maradnak a politikai küzdelmektől, s nem kívánnak részt venni a különféle pártok és mozgalmak életében. Magának az irodalomnak persze csak közvetettebb módon lehet közéleti szerepe, és ez így helyes, minthogy a kultúra sohasem vállalhat fel napi politikai vagy taktikai jellegű feladatokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy irodalmunknak ma is mint nemzeti intézménynek kell működnie. A magyar irodalom mindig is a magyarság szellemi és erkölcsi létének látható intézménye volt, annak a Renan által meghatározott „mindennapi népszavazásnak” az organizátora, amelytől a nemzetek, különösen a saját erejükre hagyott kis nemzetek kapják ellenálló erejüket és belső szuverenitásukat. Mindez azt is jelenti, hogy az irodalomnak az elkövetkező időkben is kell bizonyos közügyi-közéleti szerepet vállalnia. Mindenekelőtt vállalnia kell a nemzeti identitás és kultúra védelmezését, egy virtuális közösségi és erkölcsi kódex kialakítását és fenntartását. Az irodalomnak ez az erkölcsi jellegű közösségi szerepvállalása nélkülözhetetlen abban, hogy a hosszú időn át tartó diktatórikus berendezkedés nyomása alatt megsérült vagy megroppant erkölcsi és szellemi értékek ismét hatékony történelmi erőt jelentsenek, egyáltalán abban, hogy ezek az értékek helyreálljanak. Másodjára az irodalomnak stratégiai feladatai és lehetőségei vannak a magyarság (legalább) szellemi és lelki egységének a helyreállításában. Volt idő, voltak idők, midőn maga az irodalom fogta össze a nemzetet, s ha a jelenben azt látjuk, hogy a magyarságot a Kárpát-medencében államhatárok darabolják fel, s a magyarság egy igen nagy része szerte a nagyvilágban szétszóródva él, megint csak azt mondhatjuk: ilyen időket élünk ma is. Igen, a magyarság nemzeti és szellemi egységre vágyik, történelmi és lelki szüksége van arra, hogy Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Pozsonyt, Kassát, Szabadkát — és persze a nyugati világban élő magyarokat is — bekapcsolja a nemzeti élet vérkeringésébe. Ez a vérkeringés ma elsősorban a nemzeti kultúra egyetemes és egységes rendjében képzelhető el és valósítható meg. Szerves rend ez, élő organizmus, amelynek igen fontos ereit kötötték el a magyarságra kényszerített úgynevezett békeszerződések: Trianon és Párizs. Következésképp általában bénultság jött létre: nemcsak az elszakított magyar népcsoportok, hanem az anyaország esetében is. Irodalmunknak, egyáltalán kultúránknak a jövőben ezt a bénultságot kell orvosolnia, a természetes vérkeringést helyreállítania. Közös felelősség ez, mindannyiunkra hárul, és közös munka, amely mindannyiunk számára feladatot jelent. Függetlenül attól, hogy milyen politikai pártok, vagy ideológiák szerint látjuk a nemzet további teendőit, és függetlenül attól, hogy melyik ország útlevelével a zsebünkben utazunk. A századforduló (az ezredforduló) nagy feladata, hogy irodalmunk továbbra is vállalja a nemzet szolgálatát, s a jövő kialakításában stratégiai szerepe legyen. Erkölcsi örökségünk valóságos kontinens, biztos alapzat ma is: nem sodorhatják el sem az országon belüli nézeteltérések, sem a kívülről érkező viharok.
