Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Kevesebb, mint három perc

— Én ma is bakter vagyok — szólt közbe valaki az asztal végéről.

— A végére kissé toprongyosak lettünk — folytatta Lékó János.

— Igaz, az utóbbi években néha dicsérőleg írnak rólunk az újságok, de szűkös anyagi kereteink nem tágulnak, így hát fogadásokat is kötünk kétkedő emberekkel.

— Állom a fogadást — mondtam.

Lékó János majdnem ugyanolyan szánalommal nézett rám, mint a bölcs öreg kínai a szökőkút mellett.

— Elveszíti a fogadást, uram. A fogaim még jók, a fogaimmal fogom felnyitni a sört...

Hirtelen elhallgatott. Valaki megszólalt mögöttem.

— Ő az. Megismerem.

Megfordultam a székemen. A sportos testalkatú Norbi és egy alacsony, kövér, vékony bajuszos, barna arcú ember állt mögöttem. A vékony bajusz megmozdult, a kövér ember azt mondta:

— Mikháil Márún vagyok. Én telefonáltam.

— Megismerem bársonyos hangjáról — mondtam.

— Sürgősen beszélnünk kell.

Lékó Jánoshoz fordultam.

— Elnézést. Mindjárt visszajövök. A fogadás áll.

Norbival és Mikháillal kerestünk egy üres asztalt, leültünk. Ők ketten az asztalra könyököltek, és igen barátságtalanul meredtek rám.

— Maga nem cigány — mondta némi csodálkozással Mikháil.

— Nem — mondtam meglepetten. — Egyáltalán nem vagyok cigány.

— Engem úgy informáltak, hogy két cigány vitte be a feleségemet abba a mocskos szállodába — krákogta Mikháil.

— Az információkat mindig gondosan le kell ellenőrizni — mondtam. — A rendőrök és a politikusok is ezt vallják. A könnyelmű hiszékenység megbosszulja magát.

Márún Mikháil majdnem mentegetőzni kezdett.

— Szerintem Budapesten túl sok cigány gyűlt össze, és ahogyan viselkednek...

— Mások szerint viszont túl sok az arab és a kínai — mondtam. — De Budapest előítéletektől mentes, nagyszívű város. Mindenkit befogad. Nekem is nagy szívem van. Nem egészen akkora, mint ennek a gyönyörűen koszos városnak, de azért elég nagy.

— Ne merészeljen gúnyolódni! — förmedt rám Norbi, akinek délelőtti bűnbánó arca egyszerre marconára változott.

— Egyáltalán nem gúnyolódom. Csupán büszke vagyok a nagy szívemre.

— A feleségemet kirabolták — mondta torokhangon Márún Mikháil. — Elvették a pénzét és az ékszereit.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, megpróbáltam gyorsan felidézni Dominika tevékenykedését a szállodai szobában. Aztán kis híján elszégyelltem magam

— Arannyal beborítva hagytuk Czígel Barbarát — mondtam sértődötten.

Mikháil vontatottabb beszédre váltott.

— A feleségem remek asszony, és én nagyon szeretem. Néha azonban