Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Kevesebb, mint három perc

— Imádom. Igyekezzünk!

A taxival elhajtattunk a sörözőhöz, Dominika rendezte a számlát, odabent a törzsvendégek már régi ismerősként üdvözöltek bennünket.

— Fészkébe rakták a csillogó tyúkot? — érdeklődött kedélyesen a borostás képű

— Nagyon jó helyre vittük — mondtam. — Békésen pihenget. Holnapra újjászületik.

Kissé távolabb ültünk le a kedélyes társaságtól, de a beszélgetés így is folytatódott. Rajtunk kívül más vendég nem volt a Lesz Vigaszban, Távolabbról is beszélgethettünk.

— Többször felbukkant már itt azzal a bájgúnárral — mondta valamelyikük. — Ekkora mennyiségű arany azonban még nem csörgött rajta. Veszélyes lehet az ilyesmi. Mindenféle emberek közlekednek a városban. Valaki esetleg megkopaszthatja. Márpedig az öregedő tyúkok meglehetősen csúnyák kopaszon. Figyelmeztetni kellene a világ gyarlóságaira.

— Már megtörtént — mondtam. — Ezentúl visszafogottabban fog csillogni. Mi pedig most pacalpörköltet eszünk, és sört iszunk hozzá. Ennyi jótékonykodás után igazán megérdemeljük.

— Megérdemlik — mondta az a borostás képű férfi, aki nemrégen feldöntötte a konyakomat. — Fogyasszanak jóízűen és nyugodtan. Többé nem fogom meglökni az asztalukat. Szűkös anyagi kereteink nem engedik meg a többszöri ügyetlenkedést és a rendkívüli kiadásokat.

Néha teljesen oktalanul és ostobán megpróbálok összebarátkozni gyanús idegenekkel, amit azután utólag mindig megbánok. Ezúttal is ez történt.

— Szívesen fizetek mindenkinek egy korsó sört — mondtam nagylelkűen. Egyébként is úgy éreztem, hogy az egész társalgás erre hegyeződik ki.

Csönd lett a másik asztalnál. A borostás képű vendég felállt, lassan odajött hozzánk.

— Leülhetnék fél percre? — kérdezte udvariasan.

— Tessék — mondtam én is udvariasan.

Leült, az állát simogtta, az asztalt nézte, maga elé beszélt.

— Ön rokonszenves embernek látszik, uram — mondta. — Ezért nem szeretném, ha félreismerne bennünket. Engem Lékó Jánosnak hívnak. Lehet, hogy találkozott már a nevemmel az újságokban.

Kérdően felemelte a fejét, én meg röstelkedve azt mondtam:

— Elég felületesen futom át az újságokat. Általában unalmas írásokat közölnek.

— Igaza van — helyeselt szomorúan Lékó Tános. — Időnként azonban rólunk is írnak, főleg október 23-a tájékán. Igaz, csak rövid cikkeket, de az én nevemet már többször is kiírták. Tudja, mi vagyunk a kerület úgynevezett ötvenhatos gyermekei. Biztosan hallott rólunk.

— Alig néhány éve költöztem ide — röstelkedtem tovább. — Nem tájékozódtam még kellőképpen. A Lesz Vigaszba is ma tértem be először.

— Ötvenhat októberében igen élénk és jó szellemű gyerekcsapat gyűlt itt össze. Én voltam a vezérük, mert én voltam a legidősebb, akkor már a tizenötödik évemben jártam. A többiek fiatalabbak voltak, de csupa jó szellemű és jóérzésű gyerek. Itt a vasúti felüljáró melletti téren három orosz