Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Univerzalitás és egyediség
Fried István misztériumok legismertebb válfajához, a nagypénteki passióhoz tartozik” — számol be Lukács István, a kézirat értelmezője, sajtó alá rendezője. Ugyanakkor a hazai-nyelvi előzmények, a horvát Mária-siralmak feltérképezése abban igazíthat el, miféle hagyományban áll a mű szerzője, mely hagyománytól mozdul el, illetőleg a planctusörökség mely stádiumában lép be az irodalomtörténésbe, hogy ezzel némiképpen módosítsa. Lukács István ama megfigyelése, miszerint a szóban forgó Mária-siralom szerzőjének feltehetőleg egyik nyelvjárásból át kellett lépni a másikba, nemcsak a mű szerzője diglossziájának elemzéséhez vezethet, ennek következtében az univerzálisból az egyedibe (a horvát nyelvből, annak egyik változatából a másikba), hanem az egyediség formálódásáról, egy terminológiai újragondolásról is árulkodik. Az adaptálás ezúttal műfajteremtődés, a más nyelvi/nyelv járási minta újragondolódása, a másutt már sikerrel alkalmazott (nyelvi) fordulatok más (nyelvi) közegbe helyeződése. A feltételezett és valószínűsített mintával történő egybevetés fontos és termékenyítő hozadékát Lukács István eképpen foglalja össze: „A két szöveg összevető elemzése során összegyűlt számos filológiai tény alapján az eddigieket összegezve elmondhatjuk, hogy a Mikházáról származó kaj-horvát nyelvű dramatizált Mária-siralomnak a horvát irodalomban létezett egy olyan ca-horvát nyelvű mintája, változata, amely nagyon közel állott a Picic-féle Mária-siralomhoz. Hogy nem ez a Picic-féle ca-horvát nyelvű szöveg volt a minta, az bizonyos, hiszen ennek eleje csonka. A Picic-féle szövegváltozat és planctusunk rontott sorai is egy közös ősszöveg létét valószínűsítették.” Hogy a filológiailag igazolható szövegegybevetésen túl, azaz (komparatiszti- kailag szólván) a genetikus érintkezéseket meghaladva tipológiai hasonlóságok, párhuzamok nyomába is lehet eredni, azt nem pusztán egy itáliai, netán egy valamilyen más országbeli latin vagy éppen magyar kontextus rekonstrukciójával lehet megalapozni, ismételten fölhasználván egy műfajtípus elágazódásaiból és nyelvi variánsaiból származó elemzési lehetőségeket. Ezt szem előtt tartva a regionális kapcsolódásokra, szöveg- és emblémaösszeszövő- désekre derülhet fény, így a „nemzeti” meg az európai/világirodalom közötti mezőről tudunk meg többet. Ugyanis a szertartások, a rituálék dramatizálódása korántsem elszórt jelenség, továbbá az utóbbi időben Magyarországon igen nagy lendülettel és sok eredménnyel folyó iskoladráma-kutatások egy olyan — közös — műveltségi réteg feltárulását eredményezték, amelyek fényében nemcsak az iskolavárosok, az egyes szerzetesrendek kultúrája írható át, hanem például a diákoké is, akiknek vegyes nyelvű, „makaroni’-poézise például Járt Kollárnál 1834/35-ös népdalgyűjteményében kapott helyet, s akiknek „költészete” rokonságba hozható a városi lírával, amelynek művelői között szintén találunk olyan személyiséget, aki két nyelvben, két kultúrában áll. Visszatérve említett Mária-siralmunkhoz, Csíksomlyó már csak azért is kitüntetett hely, mivel szerepe a magyar színháztörténetben ismertnek mondható, de ott boszniai ferencesek szereplése akár meglepőnek is minősíthető lehetne. Innen a budai ferencesekre asszociálhatunk, akiknek viszont boszniai tevékenységét már több ízben tárgyalta a kutatás, így a boszniai—magyar ferences érintkezések kontextusába Csíksomlyó is beiktatandó. Aligha tekinthetünk el az olyan egyházi jellegű mozgásoktól, amelyekben a nyelvi-nemzeti hovatar
