Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula választasz, Liza?! Az igazságra gondolj közben, ki tudja, mi történik, ha akkor a zsidó vének is az igazságra gondolnak és Krisztust választják az életre?... Barabás élhetett, mégsem mentette meg őket, sorsuk a szétszóródás lett. A világnak más értékek kellenek, Liza, mint a harc és a lázadás, inkább a szeretet és a hűség, Lizácska, nem gondolod...? — Hatalmas filozófus... nagy koponya... vagy inkább kocabölcsész? — Barabás türelmetlenül legyint, apró, dühös vigyor kíséretében, jókedve harapós és fenyegető, szinte megsemmisítő, de Gondterhelt nem érzékeli —, óriási teljesítmény, Gondterhelt, ilyen még nem volt, Krisztusnak érzed magad? Mi ez, nagyravágyás vagy idétlen hülyeség? Vallásos hit buzog benned, elvtársúr... istenemre, akár Püspöki Béla mennybemenetele... Hogy mik vannak, Liza!... — Ne hallgass rá... — hadarja kétségbeesetten, értem őt, megsejtette, hogy Barabás gúnya indokolt. Hasadt lélek, mindig az az énje érvényesül, amelyik éppen alkalmatlan, hogy érvényes legyen... S közben milyen vonzó... mennyire rokonszenves tud lenni, istenem... — Amikor megszólal, fogd be a füled, Liza, megront és félrevezet. Ma velem kell jönnöd, Liza... érzem... úgy érzem, mint néha a halált, velem jössz, különben elvesztem... Ma velem jössz, kis lotyó...! Gyűlölet is vegyül a hangjába, mintha elveszítené önmagát. Ismét pokoli hangzavar tör fel a mélyből, részeg kiáltások, acsarkodás, záróra, tizenegy elmúlt... Barabás int a pincérnek, kifizeti a számlát. — Az enyémet... egy liter bort... én... én fizetem... — Úgy sincs pénzed, hagyd... csóró...! — Nem tiltakozik. Alig érzékeli, ami történik. Az elmenetelünkre összpontosítja figyelmét, s hogy vele maradjak, ó istenem... Mit akart a kövirózsával, már nem emlékszem, mit akarhatott... Észrevettem, nekik talán nem tűnt fel, hogy a rendtagok előttünk távoznak. Ahogy látták, hogy fizetünk, lementek a lépcsőn. Magam sem tudom, miért leszek egyre nyugtalanabb, de nem szólok... Gondterhelt megtántorodik, amikor feláll, enyhén támolyog.... A kezem nem engedi el, s én tartom őt... 5. A LILA AKÁC ISMÉT... A kopasz fiatalemberek, a rend tagjai az átjáróban várakoznak. Csak Lizának tűnt fel, hogy előttük távoznak, záróra után sokan elhagyják a Vincellért. Az asztalok mellett a legmagányosabb törzsvendégek vívják tovább meddő szócsatáikat, vagy az asztalra könyölkölve, poharuk mellé borulva bóbiskolnak. Néhányan még dülöngélve kapaszkodnak az ivópultokba és a semmibe merednek, nagyon mélyen töprenghetnek valamilyen roppant fontos kérdésen, de sehogy se jut eszükbe a megoldás. Őket majd a pincérek terelik ki megértően, ám határozottan. Szürkén és álmosan múlt tizenegy óra... A rendtagok a borozóban megbeszélték, mit tesznek majd. — A nőre bízzuk a választást... ő tegyen igazságot... — döntött a vezérük, piros arcú, tagbaszakadt óriás, bal fülében aranykarikát, mellén széles
