Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula de ki szólna nekik? S ez, hogy senki nem szólhat nekik, nyomasztóvá teszi a hangulatot. A többi vendég is elcsendesedik Senki nem szól, kopasz fejük csillog a fényben, arcuk piros és mozdulataik súlyosak. A vadászó oroszlán nehézkesnek tűnő, mégis rugalmas járására hasonlítanak mozdulataik. Gondterhelt azonban nem is tudatosítja jelenlétüket. Velem van elfoglalva, s hogy legyőzze Barabást. Bort rendel a pincértől, literes korsóban elénk teszik. Gondterhelt izeg-mozog, sokat nevet és szellemeskedik. A kezem nem engedi. — Enyém vagy, Liza... Barabás már feladta, látom a mogorva arcán... — Nem isszuk meg a bort... — mondja az bosszúsan. Egyre idegesebb, néha a kopaszok felé néz, talán miattuk is —, hallod, itt marad a borod! Ki nem állhatom, ha beszívsz és hőbörögszJ Talán így tett Szókratész, amikor kezébe adták a méregpoharat, mint Gondterhelt, mosolygott szánalmasan és győztesen. — Veszélyes ember, Liza, ne hallgass rá... nem tud élni... érvényesülési szakember és aszkéta, valódi zsenipolitikus! Meg kell maradnunk, mennydörgi lépten-nyomon, túlélünk mindent... vagyis úgy véli, élni kell! Miért nem azt mondja: éljünk? Ő maga miért nem él? Nem tud élni, Lizácska, minden gondolata logika és törvény, minden tette céltudatos. Önfegyelme páratlan, akarata nemes acél. Az érzései azonban rejtett gátlások csökevényei, és szenvedélye visszafojtott korcs, egész lelke görcsös visszafogottság és elegáns közöny. Ha az a kopasz behemót — most tudatosítja a kopasz rendtagokat —, ezek a gorillák rád vetnék magukat és megerőszakolnának, nem védene meg. Mindössze annyit mondana, no de, uraim, ezt nem illik, úriember így nem viselkedik! Ne túlozzák el a dolgot, uraim!... Ma ne őt válaszd, Lizácska — a hangja könyörgő lett, szinte esengve nézett —, ma engem kell választanod..! — Beszélj még... — biztatja összehúzott szemmel Barabás —, szónokolj, Gondterhelt, mondj valamit, nagyon szépen beszélsz! Okosan, tartalmasan... Figyelemre méltó észrevételeid vannak, gondolom, ha jellemeztél, magadról is szólsz... Legalább vázlatosan, röviden. Hogy milyen érzékeny, gigászi nagy lélek vagy, hiszen tudod..! — Érzem, egyre indulatosabb, sodorják a szavak és fogalmak, de fékezi magát, nem akar nevetségessé válni, nem tör ki, józan marad. Aztán furcsa gondolatom támad. Megéreztem, hogy talán ez az utolsó párbaj közöttük, a végső szópárbaj, az egész életükön át tartó verseny utolsó futama, aminek a tétje én magam lehetek. De hát milyen tét lehetek én? Egyik sem akar igazán, számukra játékszer vagy valamilyen pótcél vagyok, még akkor is, ha különben bármit megtennének értem!... — Még nem, testvér... még nincs itt az ideje, hogy magamról beszéljek... — Valahogy nagyon komoly lett, szinte józannak tűnik fel. Előbb meg kell magyaráznom Lizának, hogy haladéktalanul adja ki az utad! Más mentség nincs, ő maga is belefárad, és mindent elveszít. Szív kell neki, nem rideg kődarab, lélekre van szüksége, nem mesteri agytekervényekre, szeretni kell Lizát, Barabás! Tudod, mit jelent szeretni? Honnan is tudnád? A közélet, az érdekek sivataga nem a nagy szerelmek porondja, a menő politikus közelről sem trubadúr! — Gyakran izzik közben, poharát már nem emeli felénk, fenékig üríti és újra tölt. — Ha tudna szeretni, megnyugodnék, fájna, de elviselném,
