Irodalmi Szemle, 2001

2001/4 - Márton László: Mitévők legyünk az elérhetet...? (próza)

Mitévők legyünk az elérhetet...?

épp akkor nem jött vonat, mert nagy volt a forgalom, de tény, hogy nem jött. Mehettünk volna a strand felé is, de az nem lett volna igazi szöktetés.

Pannika egy kicsit meg volt szeppenve. Kérdezte, hogy hová megyünk. Mondtam, hogy a szökésbe megyünk, és a végén lesz egy óriáskerék. Ezt az óriáskereket én sem gondoltam komolyan, de éreztem, hogy valamit ígérni kell. Akkoriban úgy gondolkodtam, hogy a lányoknak mindig kell ígérni valamit. Pannika mondta, hogy ő fáradt. Biztattam, hogy még egy egész kicsit menjünk, a következő utca végén ott lesz az óriáskerék.

A következő utcában hosszúkás, málladozó házak voltak, letaposott udvarral, ritkás léckerítéssel. Az egyik léckerítésnél Pannika megállt. Hogy ő nem megy tovább. Éreztem, hogy most adni, vagyis nyújtani kell neki valamit: egy óriáskereket, egy szem cukorkát vagy legalább egy pohár vizet, ám akkor egyik sem állt rendelkezésre. Már éppen ajánlani akartam, hogy rajzoljunk ugróiskolát a porba, vagy forduljunk vissza, amikor megjelent a kerítés mögött egy kedves, öreg néni. De úgy is mondhatnám, hogy elhanyagolt küllemű, zilált öregasszony. Tulajdonképp mindegy: már említettem, hogy az egész nyárból nem emlékszem semmire. A kedves öreg néniből is csak arra emlékszem, hogy horzsolások voltak az arcán, mint aki megcsúszott és nekicsapódott a falnak.

A kedves öreg néni azt kérdezte, hogy akarunk-e nyári almát, mert akkor várjunk csak egy kicsit. Azzal bement a házba, majd a következő pillanatban kijött, mindkét kezében egy-egy szép, nagy almával. Pannikának felcsillant a szeme; már biztos voltam benne, hogy sikerült a szöktetés.

Ekkor azonban kijött ugyanabból a házból, ám egy másik ajtón egy nagy, erős, piros arcú ember. Ami ezután történt, azt nagyon nehéz elmondani, már csak azért is, mert nem emlékszem semmire, legfeljebb arra, hogy nem kaptam levegőt. A piros arcú ember adott egy pofont az öreg néninek. Akkor láttam először, hogy felnőtt is kaphat pofont, nem csak gyerek. Aztán az ember azt mondta, hogy: te kurva, hát mindenünket elajándékozod? És kicsavarta az öreg néni kezéből az almákat, földhöz vágta őket, és rájuk taposott. A pofon pedig, amit adott, nem kicsi volt, hanem nagy, mert az öreg néni kiköpte a fogaival együtt a szájpadlását, egy darabban. Nem tudta rögtön kiköpni, egy kicsit bajlódott vele, de aztán mégiscsak kiköpte. Abban a pillanatban kapott még egy pofont, az előzőnél is nagyobbat; megtántorodott, és ráesett a fogaira meg a széttaposott almákra. A piros arcú ember nekihuzakodott, mintha bele akarna rúgni, de aztán inkább rátérdelt, belemarkolt a hajába, és kétszer vagy háromszor odaverte a fejét a földhöz. Aztán felállt, leporolta a nadrágját, és visszament a házba. Ránk ügyet sem vetett.

Mondtam Pannikának, hogy most már menjünk vissza, most már vége a szökésnek. Nem lehetett azonban visszamenni, mert a hátunk mögött ott álltak Pannika szülei. Adtak két pofont Pannikának, de Pannika nem köpte ki a fogait, hanem csak bőgött, aztán kézen fogták, és vitték a vasúti átjáró felé. Én jóval hamarabb hazaértem Anci nénihez, mert én egyenesen átvágtam a síneken. Jött egy vonat, meg kellett várni, míg elmegy, addig is számoltam a vagonokat. Negyvennégy vagont számoltam össze, de még így is hamarabb hazaértem, mint a Pannika a szüleivel.