Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula jutott, felemás állapotában még inkább vonzódik hozzám, mint azelőtt. Néha arra gondolok, hogy talán úgy érzi, a régi világból már csak én maradtam számára, minden mást elveszített és ez a — jogos vagy téves? — hite oly démoni erővel tartja hatalmában, hogy állandóan érezteti velem. Már-már a megszállottak kiszolgáltatottságával ragaszkodik hozzám. A Vincellérnél, az ivó homályos és zajos helységében, óhatatlanul az esettség és bűnös szenvedélyek vásárát juttatja eszembe, ahol ő otthon érzi magát, eszembe jutott, hogy talán mégsem kellett volna idejönnünk. Nyugodtabb és tisztább helyre, lelki értelemben egészségesebb helyre mehettünk volna, de hát ő így akarta! Barabáson is látom, hogy viszolyog. Az emeleten kissé jobb a helyzet, valahogy derűsebb, egyszerűbb. Barabás nem fedezi fel azonnal, én láttam meg elsőnek Gondterheltet. Abban a pillanatban csak az öröm villanását láttam, később ismét eszembe jutott a tekintete és biztos voltam benne, hogy az övé vonzotta az enyémet, magára kényszerítette pillantásomat. Túlzás nélkül állítom, kétségbeesett üzenet! Gyere hozzám, már nagyon várlak! Más problémáihoz viszonyítva, a kérdések mellett, melyek foglalkoztatják, mindez kevésbé fontosnak tűnhet fel, akár mellékesnek és jelentéktelennek is, ám biztos vagyok benne, hogy adott alkalommal a hozzám fűződő viszonya uralkodóvá válhat és minden problémáját beárnyékolva fölébe nő. Gondterhelt sok súlyos kérdéssel birkózik, néha hősiesen, máskor esendőn, szinte nevetségesen. A hozzám való viszonyát állandóan éli, mélyen és feledhetetlenül. A belső helységben a sarokban ül, fehér terítős asztal mellett. Ahogy meglátom őt, felénk int. Arca nyugodt, a szeméről már szóltam. Üres kétdecis pohár áll előtte, megéreztem a tekintetéből. De ami meglepett, kellemesen, nem tagadom, karcsú söröspohárban egy szál virág áll az asztalon. Az ajtóból nem ismertem fel, hozzáérve állapítottam meg, hogy húsos levelű kövirózsa, népiesen mennydörgőfű, ahogy ő mondta egykor. Emlékszem, csodálkozom, hol szerezte vajon?! Megállunk előtte s ő felkel helyéről, megfogja a kezem. — Ülj mellém, Liza! Barabás mellett ülsz a parlamentben, fél életedet mellette töltőd, szabadulj ki a bűvköréből, Lizácska! Ma mellettem a helyed, hiszen tudod... — Barabásnak röviden ennyit mond. — Hallom, már nem vagy igazgató..! — Jól hallottad... — Nyugodtan mondja Barabás, ám a hangjában bosszúságot érzek, kelletlenséget, igen, az önérzete, jól ismerem. — Gondolom, elhiszed, hogy nem sírom ki miatta a szememet és... remélem nem ezen nyargalsz majd egész este... Mert akkor unatkoznánk! Jól indul, gondoltam, egyre kevésbé szeretik egymást! Szófogadóan melléültem és Gondterhelt nem engedi el a kezem. Magáénak akar tudni, ezután mindig. Érzem a kezén, talán a belső feszültségtől, finoman remeg. — A mennydörgőfű... emlékszel, Liza, a mennydörgőfűre..? — Kezével int a virág felé s egyre engem néz — Egyedül ez méltó hozzád... hozzánk, Lizácska, nem gondolod? Ha tudnád, milyen nehezen jutottam hozzá! Rengeteget jártam utánna, hallod... — Komolyabb dologban járunk... — mondja Barabás nyersen —, semmi
