Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: A magyar nyelv az informatika korában
Alabán Ferenc teendőket átfogóan számba vevő, kitűző program az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának A magyar nyelv az informatikai forradalom korában, különös tekintettel szaknyelveinkre című tervezete, amely jó lehetőség a munkálatok kiszélesítésére. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek magyarítási javaslatokat kínálnak a vita bővítésére; ilyen a Bynon-glosszárium néven közzétett angol—magyar, illetve magyar—angol nyelvészeti szakszójegyzék. Amit a nyelvi szakterületek fokozatosan feltérképeznek és elvégzendő feladatként meghatároznak, bizonyára nem válna kárára az irodalomtudomány területeinek sem, mivel a magyar irodalomelméleti-kritikai szaknyelv nyelvi és stiláris különbözőségei már nemcsak a köznyelv és az alkalmazott irodalomtudományi szaknyelvben, hanem egyfajta belső differenciálódás során a szaknyelv és a posztmodern irodalom (!) között is egyre inkább éreztetik hatásukat. A külföldi (főként nyugati és tengerentúli) elméleti irodalom fordítása és interpretálása során, a bizonytalanságok és többértelműségek értelmezésekor érezhető igazán az alkalmazott szavak és fogalmak pontosításának hiánya, ami egyértelműen a magyar szaknyelvi korlátok jelenlétének a felerősödését jelenti. A magyar irodalomtudományi, elmélet-kritikai szaknyelv művelőitől, fordítóitól, szövegszerkesztőitől lehetne elvárni, hogy a nyelvészekhez hasonlóan ajánlati, pontosítói listákat is készítenének, közreadnának a szaknyelv gazdagítása és fejlesztése érdekében. Másrészt: nem kellene szem elől téveszteni, hogy az anyanyelvi és szaknyelvi motivációknak, újításoknak milyen gazdag tárháza a posztmodern irodalom és annak különböző műfaji megnyilvánulása. A kialakult képet árnyalja az a tény, hogy néhány nyelvész szakember véleménye szerint történetileg nincs aktualitása egy nagymértékű magyarítási kampánynak. A kampányok helyett (beleértve a negatív törvényeket és rendeleteket) inkább olyan vizsgálatokra és stílusnevelésre volna szükség, amelyek segítségével helyesen lehetne használni az idegen alapú és eredetű jövevényszavakat. E vélekedések szerint nem az idegen szavak használatát kellene korlátozni, hanem már a középiskolai latin nyelv és irodalom tantárgy keretében kellene elsajátíttatni az ún. páneurópai latin—görög szókincs elemeit és azok helyes használatát. Ebből a feladatból ki kellene vennie a részét a magyar anyanyelvi nevelésnek is. Az elv, miszerint valójában nincs felesleges idegen szó, csak műveletlen nyelvhasználat, az idegen szavak kérdését a stilisztika és a stílusnevelés területei felé irányítja, s feltételezi a kontrasztív nyelvészet és a fordítástan eredményeinek felhasználását is. Másként szólva: fontos az, hogy egy értelmiségi legalább három-négy nyelven tanuljon meg olvasni, s egy-két nyelven hatékonyan kommunikálni és előadni. Aki ugyanis ezt elsajátítja, az feltehetően helyesen használja majd a megfelelő idegen és magyar kifejezéseket is. A nem is véletlenül kiválasztott példa — úgy gondoljuk — elegendő módon jelzi a problémák sokrétűségét. A magyar nyelv az informatika korában című kötet tanulmányai felvetik a megoldásra váró kérdéseket, a továbbiakban meg kell találni azokat a módokat, amelyek garantálják a legcélravezetőbb és leghasznosíthatóbb eredményeket. A tudományok nemzeti nyelvű fejlesztésének ügyét, éppúgy mint az idegen szavak befogadását illetően bizonyára heves
