Irodalmi Szemle, 2001

2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Ferdinandy György: Hidegháború (esszé)

Hidegháború

megmaradt a fiaim fejében. Még a felkelés elején tartottam, amikor odajött hozzám egy gyerek.

— Mister! — mondta. Én ezt a sztorit (így mondta: sztori) ismerem!

Márminthogy a parlamentet. Azt, hogy lentről, a térről, és fentről, a tetőről,

gépfegyverrel lőtték egymást a tankok és az emberek.

— Van egy barátom — folytatta —, aki ott volt. Elmesélte nekem.

— Egy barátod? — kérdeztem meglepetten.

így hát élt egy ismeretlen honfitársam a szigeten.

— Te, fiam! — mondtam — nem hoznád el nekem azt az embert?

Felderült az arca, egy csapásra fontosnak érezte magát.

— Már én is gondoltam rá — magyarázta. Fényképész, laboratóriumban dolgozik. Ha legközelebb arra járok, átadom neki az üzenetet.

Legközelebb! Múltak a hetek, de a találkozó sehogyan sem akart létrejönni. Hol a fiú nem járt arra, hol nem volt bent a munkahelyén az emberem.

Furcsa alak lehetett ez a laboratúriumi. Amit mesélt, hogy a bennszülött fiú szavaiból kivettem, igaz lehetett. De az az igazság valahogy mégis gyanúsnak tűnt nekem. A Nemzeti Bank előtt tüntető tömeg például a foglyul ejtett diákok szabadon bocsátását követelte. Azután felrobbantotta a páncélszekrényeket.

— Kiebrudaltuk őket — mondta a laboráns. — Megtisztítottuk a terepet.

Sok minden történt azokban a napokban az utcán. De az, hogy megtisztogattuk a terepet, egy egyetemi hallgató szájából valahogyan nem volt hiteles.

Azután egyszer csak elfogyott a türelmem. Két óra között, a szünetben, elkaptam a gyereket.

— Mi van a barátoddal? Elveszett?

Lesunyta a fejét:

— Nekem esett! — vallotta be szipogva. Kiabált velem. Azt mondta, többé látni sem akar. Hogy elárultam őt. Meg minden egyebet.

— Mégis! Mit?

— Hogy tönkretettem az életét. És hogy most kereshet magának egy másik munkahelyet.

— Figyelj! — fogtam meg a karját. Szedd össze magad! Hogy is volt az a vérengzés ott a parlament előtt?

Nem értette a kérdést.

— Kire lőtt ez a te embered?

— Hát a csőcselékre! — felelte. — Természetesen!

Csak így. Ő fentről, a tetőről, mi pedig lent, az utca mélyéből viszonoztuk a tüzet. Hogyan magyarázzam meg ennek a kölyöknek, hogy a kettő nem ugyanaz? Mert hogy mi ott lent a szabadságért. Ezért a szabadságért?! Még a gondolat is röhejes.

— Rá se ránts! — veregettem meg a vállát. Egy forradalom, érted, zavaros dolog. Akik túlélik, sérült, beteg lelkű emberek.

És én még azt hittem, hogy a szennyből, a salakból húsz év után semmi se marad! Hogy ami túlél minket, az a történelemkönyvek eseményeire fog hasonlítani.