Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Ferdinandy György: Hidegháború (esszé)
Hidegháború Reggelre itt lesznek a hóekék, újraindul a száztizenkettes, a nyolcas. Ontják a népet a hegyijáratok és a lakótelepek. Most már csak azt az öregembert kellene kiásni a hóból. Hazatolni. Nem keresgélni tovább apánk arcvonásait a talán sosem volt igazolványképeken. 2 VETERÁNOK Húsz év alatt háromszor is kicserélődnek a sejtek. Azt hittem, hogy abból, ami ideűzött, erre az apró trópusi szigetre, húsz év után semmi se marad. A világháború menekültjei, akik itt fogadtak, kipusztultak azóta egyik a másik után. Senki se tudta már, hogy miért vagyok itt. Tulajdonképpen én se nagyon tudtam, ha jól belegondolok. Kezdtem elfelejteni a réges-régi, elfojtott diáklázadást, amibe — mint akkor mondtuk — beleremegett a napkelet és a vadnyugat. Eleinte mindenféle oka van rá az embernek, hogy elfedtesse magát. Vagy az otthon maradottakat félti, vagy a bőrét. Én is hozzászoktam a hallgatáshoz: hallgattam és lapultam hosszú éveken át itt a trópusokon. Azután, ahogy múltak az évek, kezdett értelmetlenné válni ez a némaság. Abba az életkorba jutottam, amikor elkezd mesélni az ember. Az emlékeimről már különben is lekoptak a fölösleges részletek. Ami megmaradt, az pedig egyre inkább a történelemkönyvek, vagy még inkább, a történelmi regények fennkölt eseményeire hasonlított. Az apró tanodában, ahol analfabetizáltam, mint mondták volt a régiek, nem szoktak hozzá a bennszülöttek, hogy ilyen életszagú dolgokkal traktálja őket az ember. Őseik, a rómaiak viselt dolgai helyett. A nagyvilágról csak annyit tudtak, hogy vannak a négerek, az őslakosság, és vannak a fehérek: a hadsereg. Az előbbiek a telepen, az utóbbiak támaszpontokon élnek, és hol elfoglalnak, hol pedig kiürítenek egy-egy szigetet. A két közösség ugyan széles ívben elkerüli egymást, de hát ez a világ sora: arról, hogy másképp is lehetne, nem hallott a szigetvilágban senki sem. Az pedig viccnek is rossz lett volna, hogy békés halászok, hálóval és szigonnyal, elűzzék a vizeikről a hadsereget. Akkor történt — mintha csak a sors be akart volna segíteni nekem —, hogy víziaknára futott egy halászhajó. A diákok nem panaszkodtak, de az előadásaimnak egyik napról a másikra népes hallgatósága lett. — Maga is ott volt? — kérdezgették tőlem lépten-nyomon. Igazán? Személyesen? Akkor jöttem rá, hogy nekem mégcsak úgy-ahogy, de a tankönyveknek, amit a katonák osztogattak, nem hitt a szigeten senki sem. Mellesleg, én se nagyon. Én is csak a saját emlékeimet meséltem, és még azokat se túl szívesen. Elmondtam ugyan, hogy a kettes autóbusz végállomásán Matejka bácsi, az indító, kokárdákat osztogatott, és hogy amerre csak elvonultak a diákok, az utca mindkét oldalán sírtak az emberek. De azt már nem említettem, hogy én bizony hazamentem, amikor visszarendelték a garázsba a buszokat. Nem vártam meg, hogy szétverje a felvonulókat a karhatalom.
