Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Dénes György versei (Oldozz föl, végzet!; A kétezredik esztendő körül; Kettős álomban; Nem csodálkozom már; Kibélelem e szörnyű árvaságot; Sanda tanács; Ilyenkor, éjjel; Tavaszelő; A jóság köntösében; a test még él; Tavasz, virágzó ágak
Dénes György versei Cifra templomokban hallgatott az Isten, sorsom fordulóin csak magamban hittem. Lányok hancúroztak hűs tavaszi réten, gyanútlan szívemet óvta a szemérem. Elszállt az ifjúság, mint a pitypang pelyhe, nem maradt előttem semmi, semmi rejtve. Itt állok áttetszőn, üvegkemény lélek, ellágyulás nélkül érzem, hogy még élek. Ma sem tudom, mi célt szolgál a lét kedve, jövőmet rábízom a futó szelekre. Kibélelem e szörnyű árvaságot Újjászülni magam én már nem tudom, elaggnak bennem istenek, csodák, de hiszem még a lélek szándokát. Hiszek a hitben, s kibélelem e szörnyű árvaságot. Megreped a csönd, ha megtörve, de emberül kiáltok. A halálban is az életet hiszem, a folytatást nemekben és fajokban, mely a látható világot benépesíti egyre jobban... Hisztek-e ti is a reményt sugalló csillagokban? Fény kell. Fény kell idebe, odaki, fényes zászlókkal jöhetne valaki, boldogságot, nyugalmat hintve szét e tájon, hogy az örömre mindenki rátaláljon. Úgy fáj a lelkünk, úgy sajog, oly erősen, ha így fáj, megfogyatkozunk erőben, a kedvünk megapad, rézfillért sem ér, az szóljon már csak, ki szépet mesél. Fény kell idebe, odaki, égő lobogókkal jöhetne valaki,
