Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - Szirák Péter: Nyelv által lesz.
KÖNYVRŐL-KÖNYVRE aktualizálja, az egész passzus pedig „kicsinyítő tükre” a múlt fiktív birtokbavételének, vagyis az egész regénynek is. A Második könyvön belül az önéletrajzi próza perspektívarendszerét, narratív-diszkurzív összetettségét tekintve jelentékeny módosulások figyelhetők meg. A nagyapa némely memoárrészleteit idézőjelek fogják közbe, ezek a szövegek történetileg meghatározott indexáltságúak, lényegében naplószerű narratívaként olvashatók, ahol a felidéző és a felidézett én temporális távolsága többnyire csekély, ezáltal a szövegek távlat- és modalitás szerkezete viszonylag egynemű. Ez teszi lehetővé, hogy a „nagyapa” beszéde által megnyilvánuló történeti identitás sokkal inkább kirögzül, műemlékké válik, mint az apáé vagy az unokáé. (A Sterk Károllyal folytatott — a nyelvi homogenitást tekintve akár fiktív státusúként is olvasható — vitában talán nem véletlen, hogy a nagyapa leginkább a parodisztikus hajlamot kifogásolja a másikban, s a világrend változását a nyelv elvesztésével hozza összefüggésbe: „Konstatálnom kellett, hogy a kommunistáké lett a nyelv.” 404.) Az unoka visszaemlékezéseiben nemegyszer viszont éppen hogy megnő a felidézett és a felidéző én távolsága, az elbeszélő az események megítélését fokozottan kiteszi az utólagos kompetencia értelmezői befolyásának. Ezek a szakaszok rendre a nevelődés intézményi kereteinek életeseményeit referálták (pl. 379-, 386, 608.), s összevethetők Garaczi László önéletrajzi regényeinek (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!) elbeszéléspoétikai megoldásaival. A szövegközi olvasásnak ezzel az esetével csak egy hosszabb írás foglalkozhatna, itt legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy míg Garaczinál a gyermeki és felnőtti perspektíva kontaminációi, bivokalitása (Bónus Tibor) határozza meg az önéletírás nyelvi működését, addig itt lényegében nincs meghatározó szerepe a (kevert diszkurzusú) gyermeki nyelv színrevitelének. Ez talán részben az önéletrajzi valószerűség roncsolásával hozható összefüggésbe, azzal, hogy a vallomástevő gyakorta inkább elképzeli, mintsem „reálisan” szituálja magát (a kitelepítéskor az unoka alig több mint egyéves, de nagyobb gyermekként mutatkozik: „— Ez a pokol? — kérdeztem. — Nem — válaszolt apám kurtán.”, később, Roberto unszolására hatévesen! írja alá a nevezetes papírt), másrészt a kulturális identitás (bizonyos) nyelvi kompaktságának példázataként is olvasható: „Lenyomtátok a torkomon? — hát kihányom! Evvel én a magam számára többé-kevésbé megoldottam a XX. századi értelmiség egyik nagy kísértésének problémáját. Szegény Sartre, ha tudta volna...” (381.) De alighanem van köze ahhoz is, ahogyan a Harmónia caelestifoen a szövegválogató rovására megnő annak a vallomástevőnek a szerepe, aki az eseményekbe, a történelembe való belefoglaltságát fokozatosan tapasztalja meg, s helyenként a modális effektusok egyszerűsítésével is nyomatékosítja (ld. az emlékezés, feljegyzés, besúgás és álbesúgás tropológiai láncolatát, amely egyébként színre viszi az írás többértelmű műveletét is). A „világszerű” integritást destabilizáló jegyek ellenére a Második könythen mégiscsak jelentős szerep jut a konzisztenciaképződésnek, s akár a példázatszerű olvasásnak is. A történelmi események alakításában résztvevő és abból kiszoruló, utóbb már csak szemlélődő nagyapa (Esterházy Móric) és különösen a történelem áldozatává váló apa (Esterházy Mátyás) életeseményeinek
