Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Keserű József: Széljegyzetek a szerző nevéhez avagy Béla von Goffa megszólal (tárca)
Keserű József Széljegyzetek a szerző nevéhez avagy Béla von Goffa megszólal Már jó néhány éve, hogy a szerző haláláról szóló tanítás (legyen az annak barthes-i vagy foucault-i adaptációja) bekerült a magyar irodalomtudomány vérkeringésébe, mégsem állítható, hogy a szerző (pontosabban a szerzői név) kérdéskörében ma megnyugtató választ találunk. A szerzőt leírták, megölték, majd róla, a szerző (neve) azonban köszöni, jól van, és újabb kérdésekre vár, hogy egy esetleges terméketlen konszenzust kicselezve teret nyisson az újragondolásnak. Egy valami biztos: szerzői névre márpedig szükség van. Az ítélet csupán egyetlen, ám nyomós érvre támaszkodik: ez ideig nem igazán tudtunk meglenni nélküle. Hiába mondja Németh Zoltán: „Képzeljünk el egy szép, új világot, amely arra épül, hogy elhagyjuk a szerző(k) nevét. Egy, az eddigiektől tökéletesen eltérő irodalmiság jöhetne létre. A név, a szerzői nevek ereje nem helyezné törlésjel alá a hozzá kapcsolt szöveg(ek)et. Az antológiákat ebben az új irodalmi helyzetben például nem lehetne megkülönböztetni a szerzői kötetektől, hiszen nem lennének feltüntetve sem a szövegek felett, sem a szövegek alatt a szerzői nevek, sőt még a tartalomjegyzék is csak műcímeket közölne. Az irodalmi lapok szerkesztőségeibe — mai szóhasználattal — •anonim* szövegek: versek, novellák, regényrészietek, tanulmányok, kritikák érkeznének (...), s ezek az anonim kritikák olyan művekről szólnának, amelyek csak a cím »hatalma« alá lennének rendelve (vagy még az alá sem, ha csak a szöveg első néhány sora lenne kiemelve címként), a szerző neve ismeretlen maradna, mint ahogy a kritika is írójának neve nélkül szerepelne. Név nélküli szövegekből állnának a könyvek...”1 E sorokat, bevallom, csak afféle negatív utópiaként tudom olvasni. Egyetlen porcikám sem kívánja ezt a tökéletesen szerzőtlen irodalmiságot. Azt hiszem, felhagynék az olvasással, ha nem olvashatnám „a” Móriczot, „a” Kaffkát... (Mint kísérlet azonban érdekes lehetne egy ismert szerző ismeretlen művét a szerzői név ismerete nélkül olvasni. így talán megvalósulhatna a naiv/vagy inkább csak redukált? / olvasás egy formája.) Természetesen igazat adhatunk a fenti sorok szerzőjének, amennyiben írása a szerzői tulajdonlás kizárólagossága ellenében íródik. Merőben más a helyzet azonban a tulajdonítás viszonylatában. A leírtakat mindig valakinek (egy magunk konstruálta szerzőnek) tulajdonítjuk. Enélkül nem jöhetne létre a szövegek közti dialógus, csak az eredetét és célját vesztett mormogás visszhangoznék a diszkurzivitás kiüresedett terében. Irodalomtörténet-Írás sem
