Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - MARGÓ - Zalabai Zsigmond: Négy szlovák népdal
Margó ZALABAI ZSIGMOND Négy szlovák népdal Szeretem a szlovák népdalokat. Megfog bennük a szelíd szláv bánat, a szívig ható szláv mélabú. Nálamnál nagyobb zeneértő: Bartók Béla is szerette őket. Hogyan kerültem a közelükbe? Hosszú, végtelenül hosszú egy kórház folyosója. Hosszú, végtelenül hosszú az ott töltendő idő. Főleg, ha lazult idegzetű emberek rideg ispotályáról, pszichiátriai intézetről van szó. E műhelyvallomáshoz — hiszen írásaiban Fábry Zoltán, Németh László is szólt, személyes hangra váltva, a maga betegségéről — az is hozzátartozik, hogy e szlovák népdalokba a 2000 június derekától kezdődő háromhetes bazini pszichiátriai kezelésem, írásszünetet okozó mélakórom gyógyítása alatt, esett állapotomban szerettem bele, azzal próbálván múlatni a vánszorgó időt s magamat, hogy a csoportterápiák keretében elhangzó népdalokat megtanulom. Könnyen ment. Ifjúkorom nagy nótázásai folytán barátaim ma is „nótafá”-nak neveznek; több százra rúg a daloskönyvemben megörökített magyar nóták és népdalok száma. Gyarapítóm a gyűjtést — gondoltam Bazinban. El- és megtanultam hát e népdalokat. Az osztály dohányzószobájában vagy kinn az erkélyen, a hosszú lócákon üldögélők valamelyikének kezében szinte egész nap szólt az unaloműző gitár; kimenőidőben pedig az épületeket övező hatalmas park óriás fái alól hallatszott föl a szobákba a harmonika hangja, egy-egy alkalmi „asszonykórus” bánatos, többszólamú énekével. Gimnazista korom gitártudását leporolva, kipengettem a hallott dalokat; addig-addig, míg dallamuk meg nem ragadt fülemben. Egy héten keresztül, megszállottként, azzal próbáltam agyonütni az időt, hogy lefordítsam őket. Petőfiről jegyezték föl, hogy Debrecenből télvíz idején gyalogolván Pestre, léptei ritmusára kereste a János vitéz ritmusképletét. Afféle Petőfiként róttam én is, le, föl, le, föl, százszor egymás után a pszichiátriai osztály hosszú folyosóját, s ha megtalálni véltem egy ekvivalens magyar fordulatot, siettem szobámba, hogy gyógyszerektől remegő kézzel papírra vessem azt. „Voltam poéta én is"— mondhatom el ifjúkori magamról, Komlós Aladárral szólva; verses műfordítói tapasztalatom azonban (eltekintve néhány szlovák gyermekvers magyarításától) kevés. „Időmilliomosként” mégis annyit próbálkoztam a fordítással, hogy összeállt — magyarul is énekelhetőn — a négy szöveg. Elégedett örömmel tölt el a tudat, hogy a kényszerből megpróbáltam erényt kovácsolni: közvetíteni, a bilingvizmus és bikulturáltság jegyében. Kade chodím, tade pijem. Nebojím sa, že zahyniem. Bujdokolok, iszok, iszok. Nem félek én, hogy kimúlok.
