Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - TALLÓZÓ - Mario Vargas Llosa: Globalizáció: a kultúra szabadsága
Tallózó országában lejátszódik ez a folyamat, néhol lassabban, néhol gyorsabban, de ez semmiképpen nem írható a globalizáció számlájára. A háttérben a modernizáció áll, amelynek a globalizáció nem előidézője, csupán következménye. Kesereghetünk felette, akár még nosztalgiát is érezhetünk a régi korok életformáinak eltűnése miatt, különösen a kényelmes jelenből szemlélődve, ahonnan úgy látszik, mintha régebben még csupa szórakozás, eredetiség és szín lett volna az élet. A folyamat azonban elkerülhetetlen. A Kubához vagy Észak-Koreához hasonló totalitárius rezsimek, amelyek attól rettegnek, hogy a nyitás a végüket jelentené, magukba zárkóznak, és tiltásokkal, rendeletekkel próbálnak védekezni a modernizáció ellen, de még ők is tehetetlenek annak lassú beszivárgásával szemben, amely fokozatosan aláássa kulturális identitásukat. Egy ország elméletileg esetleg megőrizheti ezt az identitást, de csak akkor, ha néhány távoli afrikai vagy Amazonas menti törzs példáját követve a teljes elszigetelődést választja, megszüntet mindenféle érintkezést más népekkel, és áttér az önellátásra. Az így megőrzött kulturális identitás azonban az adott társadalmat a történelem előtti életszínvonalra vetné vissza. Való igaz, hogy a modernizáció miatt számtalan hagyományos életforma eltűnik. Ugyanakkor a modernizáció új lehetőségeket nyit meg, és a társadalom egészét nagy lépéssel viszi előre. Ezért aztán amikor az embereknek megadatik a szabad választás lehetősége, akkor minden habozás nélkül a modernizációra szavaznak, még ha ezzel vezetőik vagy a hagyományhű értelmiség rosszallását váltják is ki. A globalizáció ellen felhozott vádak és a kulturális identitás megőrzésére irányuló törekvések a kultúra statikus szemléletéből fakadnak, amelynek azonban nincs történelmi alapja. Vajon akad-e olyan kultúra, amely az idők folyamán teljességgel azonos maradt önmagával és egy jottányit sem változott? Még ha van is ilyen, az csakis valamilyen kicsiny, primitív, mágikus-vallási közösség lehet, amely még mindig barlangokban él, a mennydörgést és a vadállatokat tiszteli istenként, és amelyet épp primitivizmusa miatt a leginkább fenyeget a kizsákmányolás vagy a kihalás veszélye. Minden más kultúra, különösen azok, amelyeket joggal nevezhetünk modernnek és élőnek, oly mértékben változik az idők folyamán, hogy mai állapota csupán halvány tükörképe a két vagy három generációval korábbi önmagának. Ez a változás könnyen felfedezhető a Franciaországhoz, Spanyolországhoz vagy Angliához hasonló államokban, amelyek az elmúlt ötven év alatt olyan mélyreható és látványos átalakuláson mentek keresztül, hogy mára sem Marcel Proust, sem Frederico García Lorca, sem Virginia Woolf nem ismerne rá arra a társadalomra, amelybe egykoron beleszülettel, és amelynek fejlődését oly sokkal előmozdították. A kulturális identitás önmagában is veszélyes fogalom. A társadalom felől nézve csupán kétséges és mesterséges koncepció, ha azonban politikai célokra fordítják, akkor az emberiség legértékesebb vívmányát, a szabadságot fenyegeti. Nem tagadom, hogy sok közös vonás van azokban az emberekben, akik azonos nyelvet beszélnek, ugyanazon a területen születtek és élnek, ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, egy vallást gyakorolnak és ugyanazokat a szokásokat követik. De ez a közös nevező soha nem fogja teljes egészében
