Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fónod Zoltán írószövetség Magyar Szekciója és az Irodalmi Szemle szerkesztősége 1969 februárjában munkaértekezleten vitatta meg a fiatal írók és költők munkásságát. Ezt követte — párját ritkító módon — az a sajtóvita, mely az Egyszemű éjszaka című antológia megjelenése előtt bontakozott ki. Jórészt ennek az „ellenszélnek” is tulajdonítható, hogy az Egyszemű éjszaka (Fiatal szlovákiai magyar költők), Tőzsér Árpád szerkesztésében, csak 1970-ben jelent meg. A csoport tagjai először az Irodalmi Szemle Vetés című rovatában, „irodalmunk zsengéi” alcímmel jelentkeztek (1966. 4. szám). Később (a hatodik számtól kezdve) a rovat elnevezését Fiatalok irodalmi rovata címre változtatták. Tőzsér Árpád, az Irodalmi Szemle szerkesztője vette őket gondjaiba, szinte missziós feladatot vállalt, hogy a korszerű irodalom útjára vezesse a fiatal nemzedéket. A másfajta látásmód igénye meghatározta Tőzsér kötetszerkesztői tevékenységét éppúgy, mint rovatvezetői munkáját. Ilyen értelemben egyértelműen támasza és ösztönzője volt az új utakat kereső fiataloknak. A rovatban két-három év alatt több mint harminc tollforgató szólalt meg. Belőlük verbuválódtak később azok, akiket a szerkesztő antológiára érettnek ítélt. Azt mondhatjuk, vele és általa a „kilencek” (Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László és Varga Imre) szinte korparancsba kapták a „modernnek lenni mindenestül” Rimbaud által megfogalmazott, majd Ady által megújított üzenetét. A névadó Tóth László volt, aki egyik versében (Történelemkönyv saját használatra) a mitológiai Küklopszot idézte, ahogy „barlangjában/ őrzi foglyait”. Az „egyszemű éjszaka” antológiacímmé emelve a „kilencek” közösségét és szándékaik közeliségét egyaránt jelentette. Azok szándékát és világlátását, akik „körmeik ikonjáról” törvényt írnak „az út porába”, mert „piros a kenyér/ kék a só/ szürke a víz/ és törvény a parton/ a fa a kő a szó” (Tóth László). Nem meghasonlott, „menekülő” költők ők, de mindenképpen másak, mint elődeik. Magányukat, szorongásaikat, társadalmon kívüliségüket öntik szavakba, mert az „imamalom” korszak után a SZÓ lett számukra a legfontosabb költői eszköz. Tőzsér Árpád szerint verseik egyszerre fejeznek ki „hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat.” Az „éjszaka” számukra a társadalmon kívüliséget fejezi ki, a „szem” pedig a költészet jelképe. Egyszerre homogének és heterogének azok a versek, melyek előbb a folyóiratban, később az antológiában megjelentek. Szerkesztő-jük egy Roland Barthes-idézettel próbálja költészetük lényegét megközelíteni: „...a verbális lehetőség ..., amelyről majd érett gyümölcsként hullik le a jelentés, olyan költői időt tételez föl, mely már nem az »előkészítés« ideje, hanem a lehetséges kalandé, jel és szándék találkozásáé”. Valóban, olyan világ az ő világuk, ahol „öblös székben/ láthatatlan üresség lebeg/ valahol túl az üvegfalakon s a végtelenen innen/ halott madarakat hordanak a kozmikus szelek” (Keszeli Ferenc). A „magány hetedik éjszakáját” idézik (Mikola Anikó), van aki a pápuák közé kívánkozik:„fel a kérges magányba,/ fel a tűk hegyére./ Fel a szangvinikus bizonytalanságba/.../ S még százszorta feljebb!/ Fel, fel, ahol a szó már megáll egymagában.” (Németh István). Az idő szakadt ki belőlük, „...megvalósult/ faekévé majd villamossá
