Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában „nyolcak” indulása, a költészetet megújító tevékenységük nem volt elszigetelt jelenség. Velük egyidejűleg azok is „megújultak”, keresték a költészet új útjait, akik korábban jelentkeztek vagy az „öregek értékét” demonstrálták. Csallóköz, Palócföld, Gömör, a Bodva-part, a nyitrai nyelvsziget és Bodrogköz a kincset, a nyelvjövőt jelentették nemcsak Fábry, hanem a szlovákiai magyarság számára is. Ezeket a régiókat s a magyar falut képviselték a „nyolcak” is. Indulásuk idején a „faludetermináltság mindennél biztatóbb fenomént” jelentett számukra. Ma már ezek a szempontok megmosolyogtatóak lehetnek, a „némaság” esztendejei, a nyelvhalál szlovákiai szomszédságában azonban a nyelvhűséget és a nyelvjövőt egyaránt jelentették, s velük együtt a „világtudatot” és a „világhorizontot” is. A „hatalommá vadult provincionalizmussal szemben” Fábry Zoltán József Attilát idézte: „A mindenséggel mérd magad!/ Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat.” A lényegre tapintott Fábry, amikor az antológiáról megállapította „csökkent a líra elsődlegesen szocialista hangerőssége és színképe”. Ez a jelenség az 1956-os korforduló hozadéka. Az új irányt is köszöntötte Fábry, amikor a költészetet „a humánum szinonimájaként” emlegette, s J. R. Becher himnikus szavait idézte: „A költészet szolgálata több, mint az istentisztelet, több, mint az istenszolgálat, mert a költészet az emberiség fejlődését szolgálja. A költészet a legnagyobb emberszolgálat!”^6) Ez a felismerés hozhatta el a magyar líra szlovákiai történetében is azokat az új korszakokat, mellyel a „másodkéz” irodalmától (mely a két világháború közötti kisebbségi magyar irodalmat jellemezte) megszabadulhatott, és — legjobb képviselői révén — fokozatosan felzárkózhatott a korszerű magyar lírához. Göröngyösebb, kevésbé látványos volt az az út, mely a prózairodalom új vonulatához vezetett. Az út elején azok a fiatal írók álltak, akik új módon akarták az életet, a múltat és a félmúltat vallatóra fogni. Úgy indultak útnak, mint a mesebeli királyfi, aki a világot akarja meghódítani, iszákjában azonban legfeljebb csak hamuba sült pogácsát talált. Tudására, leleményességére s tájékozódó képességeire egyaránt szükség van ahhoz, hogy a világ bonyolult körülményei között eligazodjon. Az ötvenes évek kisebbségi magyar prózairodalma Szlovákiában — egy-két kivételtől eltekinte — nem volt mentes a sematizmus kísértéseitől. A korábban említettek alapján Egri Viktor és Szabó Béla mellett Mács József, Szőke József, Petrőci Bálint, Nagy Irén, Lovicsek Béla és Ordódy Katalin jelentkezésére figyelhettünk fel. Áttörést azonban csak a hatvanas évek elején Rácz Olivér, Dobos László és Duba Gyula munkássága jelentett. Rácz és Duba lényegében a hagyományos realista prózát művelte, Dobos a korszerű eszközök keresésével, az idősíkok merész váltásával és a belső monológok alkalmazásával mutatott új utat a magyar próza megújításának Cseh/Szlovákiában. Rácz Olivér a Megtudtam, hogy élsz című (1963) regényében, megkapó művészi erővel a háborús évek megpróbáltatásait idézte fel. Dobos László kisregénye, a Messze voltak a csillagok (1963) az első kísérlet volt arra, hogy a kor adta tiltások ellenére egy „tabutémát”, a „malenkij robot” gyalázatát, bodrogközi tragédiáit idézze fel. A regény egyben egyfajta közösségmeghatározó szerepet is vállalt. Kísérlet volt a kötet arra is, hogy írója a korszerű ábrázolási mód alkalmazásá
