Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Főnöd Zoltán És bár irodalmunk „elsőszülöttje” 1945 után is a költészet volt, mérték és lépték dolgában, a korszakolás esetében, nyilvánvalóan a prózairodalom irányultságait is figyelembe kell venni. E téren azonban kisegítő megoldásként kevésbé említhetünk az irodalmi fejlődés egészére érvényes, meghatározó irodalmi antológiákat. Az indulás idején „példaképnek” szánt Megalkuvás nélkül (1954) című antológia (Szűcs Béla szerkesztésében) az első köztársaság „haladó irodalmi hagyományait” akarta felvonultatni, a legjobb alkotók (Darkó István és Tamás Mihály) azonban kimaradtak belőle. Először jelent meg viszont kötetben Fábry Zoltán kárpátaljai riportja, az Éhség legendája. A Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) című antológia szerkesztési szempontjai is követhetetlenek voltak, a válogatás szempontjai is meglehetősen lazák, gyenge színvonalú írások is helyet kaptak az antológiában. Nem a minőségi szempontok, hanem mennyiségiek domináltak. A kötet (Turczel Lajos válogatásában) amolyan „névsorolvasásnak” számított a korabeli irodalmi életben. Beérkezett szerzők és elszánt toliforgatók nevével egyaránt találkozhatunk a kötet lapjain. Nem menti a helyzetet, hogy a válogató az általa is gyengének érzett kísérletek esetében a beveztőben arra hivatkozott, hogy ezek „együttesen is híven tükrözik azt a relatív művészi színvonalat, amelyet novellairodalmunk a jelen pillanatban mutat”. Az antológia huszonnégy novellistát vonultatott fel. Novellával szerepeltek — ahogy Turczel Lajos írja — „a «törzsbeli» pár excellence /!/ prózaírók mellett (Egri Viktor, Szabó Béla, Mács József, Lovicsek, Szőke, Ordódy, Nagy Irén, Mikus stb.)” költők (Ásguthy Erzsébet, Dénes György, Veres János, Monoszlóy M. Dezső), drámaírók (Dávid Teréz) és az irodalomkritikus Koncsol László, s a humorista Duba Gyula is itt mutatkozott be prózaíróként, mégpedig mindketten sikerrel. A novellák, elbeszélések többsége alapján — megítélésünk szerint — nem az „eszmei-esztétikai erősödés”, valamint a „tematikai megújhodás” volt a kötetben szereplők számára a sürgető kérdés, hanem a tehetség és a művészi megújulás. A „nyolcakhoz” viszonyítva ez az erő és akarat a „huszonnégyeknél” (jobbára) rangrejtett maradt.(50) Azt kell mondanunk, a prózairodalom egyéni utakat választva kereste a kisebbségi magyar prózairodalom megújításának módozatait. Meg kell említenünk azt is, hogy a magyar irodalom 18. századi szerveződésétől kezdve több stílusirányzat él egymás mellett, s ez a jelenség a kisebbségi magyar irodalom esetében sem ismeretlen, következésképpen a stílusirányzatok közötti határok is elmosódnak. A huszadik századi magyar irodalomban a realizmus, újrealizmus, hagyományos és modern avantgárd (neoavantgárd, posztavantgárd) típusait szokták leginkább emlegetni. Nem mellőzhető az a szempont sem, mely a huszadik században az irodalom működését, különösen az 1945 utáni kelet-közép-európai viszonyok között, meghatározta. Gondolunk itt a társadalmi-politikai helyzetre, mely bár rátelepedett az irodalmi életre, annak sokszínűségét a magyar irodalmi életben nem tudta megakadályozni. Ezek a példák a szlovákiai kisebbségi magyar irodalmat sem kerülték el, hatásukat, megjelenési formájukat tekintve azonban — főként az első évtizedben — meglehetős késésben voltak. A sematizmus felszámolásában a politikai változások is meghatározóak
